Tárogató, 1941-1942 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1941-1 -01 / 4. szám
4 TÁROGATÓ jEGTZETEK Egy fejezet a dohányzás történetéből Fölösleges bizonyítani, hogy általában “dohányzás” nincs; mindig valakinek vagy valaminek kell dohányoznia. “Valaminek” is, mert a bikát csak nem nevezhetjük valakinek, pedig én tudok egy dohányos bikáról. 1924- ben egyik magyarországi mezőgazdaságban volt egy dühös bika, amely alig látott meg egy embert, azonnal feléje rohant mindenféle gyilkos öklelő szándékkal. De a bikától senki sem félt, mert egyszer véletlenül rájöttek a gyöngéjére. Az egyik kiszemelt áldozat épen cigarettázott, mikor a bika nekirohant. Amint a bika megszagolta a füstöt, hirtelen megállt, mintha csak gyökeret vert volna s szíttá, teli tüdővel mellre szíttá a füstöt, s aztán nagy élvezettel eresztette azt ki az orrlyukain. Annyira rabjává vált a dohányzásnak, hogy mindig ott settenkedett azok körül a pásztorok körül, akik cigarettáztak vagy pipáltak. feketeség ez, amelybe szeretnénk télen beburkolózni, és szemét szaguk van. Mert a fáradhatatlan eső nem tesz mindennek jót. De nem is törődik vele. Ilyesminek fölötte áll. Csak hull a földre és minden dolgot átölel egy-forma hűséggel és ragaszkodással. Jön, itt van, s ha úgy látjuk, mintha egy sötét erdőfalból domborodnék ki, úgy néz ki, mintha őt magát is száradni akasztották volna ki. Az eső ellenére egy férfi halad az erdők közt a mocsáron keresztül és a réteken, föl és lemegy egy kavicsgödör oldalán és a kutyáját dresszirozza. Néha halljuk, amint a kutya hirtelen fájdalamasan és szánakoztatóan ordít és a férfi káromkodik. Nagyravágyó embernek látszik, aki éjjel diplomákról, jutalmakról, kitüntetésekről és kutyatenyésztő társaságok rendjeleiről álmodik; nincs rossz szándéka, de a kutyának kell megszenvedni érte. Fenn az erdőszélen egy másik ember áll, akinek semmi köze az elsőhöz. Elnyűtt esőköpeny és egy rablókalap van rajta, egész egyedül van és a messzeségbe bámul, mintha már napok óta állna ott. A tekintete egy távoli hegyhátra mered, amelynek a körvonalai a felismerhetetlenségig szétfolynak az esőben, az égre mered, amely a legkülső felhő mélyén hideg porcellánglazurként csillog, az ingadozó felhőtömlőkre mered és a csöpögő, céltalanul vándorló ködfoszlányokra, amelyek a felhőkből csüngnek alá. De leghosszabb ideig csak önmagába mered, mintha ott is kutya ordítana elhagyatott mezőkön. Ezen az emberen is lefolyik az eső és lemossa róla a nyarat, amely egykor a feje fölött csapott össze, lemossa róla a virágport és a szárnyport és az utca porát, a kalapjáról úgy csurog az eső, mint valami tetőcsatomából, és ennek a magányos embernek is testvére az eső. Beburkolja és tegezik egymást. Benedvesiti a bőrét és a szivébe zuhog. És a hűvös, nedvesség szagu, érdessé vált levegőn keresztül ismét megérinti a lágy, csábitó és nyugtalanító szél, amely a lélekben olyan csudálatos bölcső érzést fakaszt. A világ nap-és árnyéknélküli ezekben a napokban; tele van pártatlansággal. Újra mindig csak nagy tüzet szeretnénk rakni vagy egy pálinkás fiaskót előhúzni a zsebünkből, hogy átsegítsük magunkat ezen a zavaró, nyomasztó ürességen. Ha azonban van egy kis türelmünk s bevárjuk az estét, az esőkendő alatt lassanként beáramlik az éj. Mindenüvé letelepszik, megül az erdőszéli bokrok közt is, körülszaglász a földön, a vöröses fenyőtűk és a szúrós hamvasszeder gályák közt, mintha ott még fel lehetne lelni a kellemes élet nyomait, egy kevés kakukszót, valamit az aranyos bíbora júliusi este varázsából, a jókedvből és kacagásból. De nincs már ott semmi. Erre az éj, mindig az eső alatt, mélyebben húzódik be az erdőbe, hogy csalódásaitól szüntelen vándorlásával szabaduljon, és végül már semmit se lehet látni és senki sincs itt, csak az eső, amely zuhog, és a lágy szél, amely olyan csodálatos bölcső érzést ébreszt fel a lélekben, mialatt az esőt kiséri. (Ez a hangulatos leírás a svájci tudós és költő, Adolf Koelsch könyvéből való: ln fedem Jahr. Zürich, Albert Müller.)
