Tárogató, 1941-1942 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1941-1 -01 / 4. szám
2 TÁROGATÓ Bélyegkincsek a legváratlanabb helyeken tűnnek fel s ez az egyik oka annak, hogy érdemes utánuk nézni. Egy kis New Englandi város ügyvédje kért meg, hogy nézzem át az irodájában a régi levelezési anyagot. Az irodát az apja és nagyapja használták ő előtte. “A két fiam mindegyike motoros csónakot akar a nyárra,” mondotta. “Bizonyosan van elég ritka bélyeg az irodámban, hogy megvehessem rajtuk a csónakokat.” Egy nap nagyobb részét abban töltöttem, hogy a levelezést átvizsgáltam, de nagyon kevés olyan bélyeget találtam, aminek valami értéke volt. Mikor épen fel akartam hagyni a kutatással, egy régi szerződésre esett a tekintetünk. Két rendkívül ritka amerikai jövedéki bélyeg volt ráragasztva. A fiuk megkapták a motoros csónakokat. 1000 dollárt fizettem a bélyegek darabjáért az ügyvédnek. Vájjon ő maga felismerhette-e volna a bélygek értékét? Nem. Nincsenek olyan egyszerű szabályok, amelyek a műkedvelőt arra képesítenék, hogy a ritka bélyegek piaci értékét azonnal felismerje. De bizonyos dolgokról tudni kellene mindenkinek, aki régi levelekkel bir. Például minden levél, amely 1840-1900 között íródott, megérdemli, hogy szakértő vizsgálja meg. Ez azokra a levelekre is áll, amelyeken nincs bélyek, csak lebélyegzés. A bélyeget sohasem szabad levágni vagy leolvasztani a borítékról, mielőtt szakértő meg nem nézte. Egy izgatott 18 éves fiú rontott be az irodámba nem régen két régi szabású “valentine”-nal. A boríték szép dombormű nyomású volt két 1847-es bélyeggel. “Le akartam olvasztani a bélyegeket,” mondta, “de aztán azt gondoltam, hogy azt inkább Önre bízom.” Szerencséje volt, hogy igy tett. 300 dollárt kaptam a számára a borítékért egy jómódú kliensemtől. Ha a bélyegeket leolvasztotta volna, csak a fele összeget kapta volna meg. A műkedvelő bélyegvadász gondoljon arra is, hogy egy közönségesnek látszó amerikai bélyeg sokkal többet érhet, mint egy exotikus idegen termék. Aki használatlan bélyegeket Ívben talál, sohase vágja vagy szedje őket szét. Értékesebbek együtt, mint összeadva egyenként. Néhány nappal ezelőtt valaki két perforálatlan korai amerikai bélyeget küldött be, amelyeket gondosan ketté választott ollóval. Ez az ollózás 140 dolárjába került. Szétválasztva a bélyegek értéke 60 dollár volt, együtt 200-at kapott volna értük. Bár a régi bélyegek rendszerint többet érnek az újaknál, ez nincs mindig igy. Az 1925-ben kibocsátott “fekete Honduras” repülőbélyeg 15,000 dollárt ér. Mikor Balbo Newfoundlandben volt 1933-ban, egy bélyeget adtak ki, amely 4000 dollárt ér; az ugyancsak newfoundlandi De Pinedo 3000 dollárt ér. A bélyegüzlet sok millió dolláros ipar s jó bélyegeket ép oly könnyű eladni, mint brilliánsokat. Százával vannak a megbízható bélyegkereskedők s csak be kell nekik vinni a bélyeget. Ha az ő ára nem megfelelő, mindig el lehet menni egy másikhoz. Lehet a bélyegeket meghirdetni is s az áruk felől tájékozódni lehet a bélyeggyűjtők “bibliájából,” a Scott katalógusból. Hogy hogyan kell bélyegeket gyűjteni, arra nézve vannak jó tankönyvek. Legjobb specializálni, azaz meghatározott jellegű bélyegeket gyűjteni (repülő, vallásos jellegű, emlékbélyegeket, jótékonyságiakat, kis bélyegiveket stb.) Alig van jobb pénzbefektetés manapság a bélyegnél. A jó bélyegek mindig készpénzt jelentenek; az értékük idővel növekszik, s az értékük kevésbé ingadozik, mint a drágaköveké, vagy műtárgyaké. 1932-ben, mikor a depresszió legmélyebb volt, Arthur Hind, az utica-i gyáros, közel egy millió dollárt kapott a bélyeggyüjteményéért. Egyéb befektetéseihez mérten a bélyegjei bizonyultak legjövedelmezőbbeknek. 1918-ban W. T. Robey elment a washingtoni postahivatalba s a 24 centes repülőbélyegekből vett egy ivet. Szerencséjére a repülőgép azon az ivén fordítva volt nyomva. Egy hét alatt a 24 dolláros ivet eladta 15,000 dollárért; mai értékük 350,000 dollár. Tehát: gyüjtsünk bélyegeket! Eső testvér Olyan szél fu, mint tavasszal, izgató, hízelgő, vad, nedvességtől és érdességtől, édességtől, de aggodalomtól is átitatott. Fuvásában, támolygásában a szél kellemetlen esőtömeget visz magával, hideg októberi esőt, s az eső hull mindarra, ami hajléktalan vagy tetőt a feje fölött nem akar és nincs is rá szüksége. Beleesik a szántóföld csupasz barázdáiba; a szántóföld nemrég még tarló volt, de az eke átfordította, hogy a teteje kipihenje magát, mig tavasszal uj tetteket nem kívánnak tőle. A csupasz barázdákat ájtatos barnává változtatja és a léget megszólaltatja, telitett, korálszerü hangon, tele jámborsággal és megnyugvással: — vájjon kit hallok énekelni? Sűrűn hull az eső a rétekre, amelyeken már
