Tárogató, 1941-1942 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1941-0 -01 / 3. szám

8

TÁROGATÓ

A föld a legősibb és legállandóbb agyag-anyag. Mikor már minden veszendőben volt körülöttem,

Ehhez fordultam s felfedeztem,

Hogy én magam is vályog vagyok.

Magyar ősanyag, földből való,

Honnan minden jön s hova minden megtér.

A föld örökéletü,

így azok is, akik .azt túrják,

Kik a népfenségben megdicsőülnek.

Az én agyag-valómat acéllá égette a magyarnap izzása.

Köztem és közted ez a külömbség csupán.

IX.

Lelki-tocsogókat kerülgetve,

Tudásom révén rájöttem,

Hogy,

Teremtőmüvet csak a Zenithről láthatsz alapjában.

így lett a Zenith kitűzött célom,

Mélyült gödrökben égő szemem vezére. Magam erejéből s egyedül az elhatározásom. Minden világrészen keresztül az uj csataterem.

X.

Szerszám és szerszám között külömbség van. Mint foglalkozás és foglalkozás között.

Ki teremt, ki fogyaszt, ki embert sorvaszt. Ekevas és sárhányó ugyanaz az anyag,

De más a munkájuk.

így ember merője a munkabecs,

S hogy mit tesz, vagy mit nem tesz.

Munkabecs:

Értékre-váltott szorgalom,

Mit a tehetség sarkantyuzott elő.

Magasra szökken, emelőn áll a megértők előtt, S még a fitymálok is döbbenten hódolnák Kényszerültén az értelmi fölény előtt.

Rágalom elsiklik alatta és fölötte,

Nem vehet rajta erőt.

Nem ülheti meg a szőrén,

Meg nem nyergelheti, annyi ereje nincs, így akarva vagy nem, behódol.

Mig szánt az értelem,

Míg uj utat vág.

(Ismeretlen ugaron uj barázdát ormoz.) Igazát védve hamis rágalommal szemben, Karddal küzd a másik karja.

Halált oszt előbb,

Életet-teremtőn ha élni akar.

XI.

Kérdeztek. .. Ki vagyok?

Rákeritem a sort:

Most én a tétesség szólok.

Négy világrész népe figyelj fel.

Ti, kik ismeritek lelkem virágait,

Hiszen bírjátok.

Monumentet művész nem cipelhet el,

Az ott marad ahova azt szabták.

Csak az emlékük, gondolatuk zöme van velem. És az a sok sebhely,

Melyeket munkáim betetőzése közben,

Építőn építve kaptam, szereztem.

Most világértelemben szólok én,

És világot átölelő értelemhez.

Nem kis hitvány lelkek az én hallgatóim,

Kik ficamodott szívvel és lélekkel sopánkodnak,

S kiknek minden elérhetetlen.

XII.

Az emberi hang a legszebb muzsika.

Az élet ostor-pattanása ott kezdődik,

Ha nem érted a hozzád intézett szót.

Az ütéssé válik.

Kézfogás és az “Adjon Isten” hozsannája Napot derítő.

És a “Fogadj Isten” áldás felettünk és érettünk.

Hazátlan vándorlásaimban,

A világ nyolc nyelvén dicsértem az Urat.

S ha gondolatim formába öntöttem.

Az egész világ megértette azt.

Ha én nem szóltam is,

Beszélt magáért minden alkotásom.

Szunnyadó gondolatim nem avasodtak belém. Gránitban ébredtek s élnek azok.

A rideg márvány forrón beszéli,

Mese-mondás édes harmatával Erőm határait.

Mig nevem gránitba véstem A jólvégzett szobrokon,

Vésőm symphoniákat zengett,

Melyet a Spherák megirigyelhettek volna. Gránitban én vágtam ki a legmagasabb “C”-t Mit ember hallhat, álmodhat, láthat és elmondhat.

Alkotásim serdülő lelkekben,

Virágoskertek éltetője lett.

Világnézetben:

Világot átfogón, fajom szószólója lettem,

S rajtam át szivárványozott,

A gyáváktól oly sokszor megnyafogott Magyar-bu.

Négy világrészben ragyog a nap alatt,

Ércbe, kőbe-vésve minden gondolatom.

Vandorutamban irányt nem kerestem, de mutattam

Mint magára hagyott utszéli fa,

Senki sem ültette vagy gondozta,

És mégis, annyian irigylik erejét, egészségét, türelmét.

( Folytatjuk )