Tárogató, 1941-1942 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1941-0 -01 / 3. szám

TÁROGATÓ

7

KI VAGY?

Irta: Finta Sándor

( Folytatás )

így marad éltem útja égre szegezetten,

Hol özön alkotásim.

Mint iránymutatók,

Szabják meg az elért eredményt.

Testesült eszméim.

Lelkem verejtéki,

Mint gyémántfejü szegek

Értelmet hívón ragyognak szembe veled.

IV.

Vészharangként kondult az iskola-tanitása felénk;

“Itt élned s halnod kell!”

Még nem éltünk, már is halálra hívtak.

Amíg az iskolapadján énekeltük:

Az “Élet” ígéret volt,

De a “Halnod kell” valóra-váltás.

Nem az erős ember,

Hanem a gazdag politikus jelszava.

Hogy téged a földhöz kössön,

Ez a cövek a lelkeden.

A hazug tanitás,

Mely visszatartja lelked a gyermekkorban,

És szabad-mozgásodban visszahőköltet,

Ha emberré lettél,

Ott maradni ahol béred, véred veszik.

Erős az erősben bízik,

Vagy kihívja s le vagy meggyőzi.

De nem bolonditja zengő mondatokban,

Versben vagy prózában,

ígéret vagy rettegtető maszlaggal.

Nem vagyok közös azokkal,

Kiknek lelkében a panasz raboskodik.

Tudom,

Az elet nem égve elcsepegő gyertyácska.

Csak az az élet, mely örökkétartó kijelentés, Isten feketetábláján.

Ennek hódolva megadtam s megadom magam.

V.

Én is dalolva indultam a csatatérre,

Az erő mozdult bennünk, fütötte a humoros jókedv.

Az erő, ha humorban fürdik erősebbé lesz.

A gyengét a humor nyomja agyon.

És jött a harc az “űzd, vágd!”

Vérben fürödtem.

A magaméban és a másokéban.

Nem sejtve akkor (ma tudom)

Kiért, miért volt a szenvedés,

A halálölelés!

Meglékelt fejjel,

És ha cafatokban lógott is rólam a hús, Álltam a harcot.

Mert úgy hittem, hogy a hazámért Hozom az áldozatot.

A csata elsőórájától, a pántlikástól, Kitartottam az utolsóig,

A hörgő összeomlásig.

VI.

Bár ellenséges golyó, szurony átjárta a testem. Suhintott kard szabta a torkom.

Ütközetről-ütközetre vittük a zászlót,

(így tanultuk ezt az iskolában,)

Zokszó nem hagyta el a számat.

Bár ha elült az öldöklési-tor,

Hol ember, ember ellen vétett parancsra.

S megszállta az árkokat a hallgatás,

Halálra sápadtan,

Sebesülten terülten, a már halottak között A csatatéri csend jégujja,

Halált szorított belém.

VII.

Én a “Ne hagyd magad” filozófiáját követve, Ha kaptam ütést, vágást adtam is érte. Minden sebesülést csőstül visszafizettem. Ellenség nem szegte az éltem.

De egy napra virradón,

Hogy elhalt a riadó.

Az ellenség megvert,

Letettük a fegyvert.

Se országunk, se hazánk!” így hangzott ez szerteszét.

Öt évi harc múltán,

Vesztett csaták után,

Vándoroltunk szana-szét.

VIII.

Elhagyva tönkrement hazám,

Hol a jóakarat elfeledkezett.

Hol ember Ítélt: Kardmarkolatig.

De Isten határozott s határoz.

Elhitetőn téveszt elhivőket,

Ki támogatottan, várón ácsorog.

Kardomból vésőket kovácsoltam,

S lelkemben a bátorság és erő,

A hit, akarat és a tudásnak adott helyet.

Hit adott és ad soha nem lankadó erőt.

Mely eredményre visz és segél,

Győzőnek lenni az anyag és gond felett, Mely reám szakadt.