Tárogató, 1941-1942 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1941-07-01 / 1-2. szám

Madách Imre: AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

( Folytatás )

ÉVA. Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál? Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:

A por hull csak belé, e föld szülötte,

Én glóriával átallépem azt.

Szerelem, költészet s ifiuság Nemtője tár utat örök honomba;

E földre csak mosolyom hoz gyönyört,

Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.

(Fátylát, palástját a sírba ejtve, dicsőülten jelemelkedik.)

LUCIFER. Isméred-é, Ádám?

ÁDÁM. Ah, Éva, Éva!

TIZENKETTEDIK SZÍN.

(U alakra épült nagyszerű phalanster udvara. A két szárny földszintje nyilt oszlopos csarnokot képez. A jobboldali csarnokban mozgásban levő kerekes gőzgépek között munkások foglalkoznak. A baloldaliban a legkülönfélébb természettudományi tárgyak, mechanikai eszközök, csillagászati, chemiai műszerek s egyéb különösségek múzeumában egy tudós működik. Mindnyájan a phalansterhez tartozók; egyenlően vannak öltözve. Adám és Lucifer az udvar közepén felbukkannak a földből. Nappal.)

ÁDÁM. Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?

LUCIFER. A régi eszmék többé nincsenek. Nem kisszerű volt-é a hon fogalma? Előítélet szülte egykor azt,

Szükkeblüség, versengés védte meg.

Most már egész föld a széles haza,

Közcél felé társ már most minden ember S a csendesen folyó szép rend fölött Tisztelve áll őrül a tudomány.

ÁDÁM. Beteljesült hát lelkem ideálja,

Ez mind derék, ezt igy kívántam én is. Egyet bánok csak: a haza fogalmát, Megállóit volna az tán, úgy hiszem,

Ez uj rend közt is. Az emberkebel Korlátot kíván, fél a végtelentől,

Belterjében veszt, hogyha szétterül; Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz;

Félek, nem lelkesül a nagy világért,

Mint a szülők sírjáért lelkesült.

Ki a családért vérét ontaná,

Barátjáért legfeljebb könnye van. — LUCIFER. Eszményedet, mint látom, elveted, Előbb még, mintsem testesülhetett.

ÁDÁM. Koránse hidd, de kandivá levék:

Mi eszme az, mely a széles világot Eggyé olvasztja, mely a lelkesülést,

Az embersziv e szent, örök tüzét,

Mit eddig száz hitványsággal szított,

S ábrándos harcra zsákmányolt ki csak, Nemesb célhoz vezérelendi végre?

De mondd, hol állunk mégis, mily hely ez? Aztán vezess, hogy lelkem kéjelegjen A boldogságban, mellyet annyi harcra Jól érdemelt díjul kapott az ember. LUCIFER. Sok más hasonló közt ez egy phalanster,

Tanyája az uj eszmék emberének.

ÁDÁM. Jerünk tehát.

LUCIFER. Megállj, ne oly sietve.

Előbb levetjük ezt a régi bőrt.

Ha mint Ádám s Lucifer érkezünk,

Nem hinne bennünk e tudós világ,

S megsemmisülnénk, vagy lombikba zárna. ÁDÁM. Mily oktalan beszéd ez már megint? LUCIFER. Már az nincs máskép a szellem világban.

ÁDÁM. Tégy hát, amit akarsz, de szaporán!

(Lucifer mindkettőjüket átalakítja a phalansterbeliekhez hasonlóvá.)

LUCIFER. lm, vedd e gúnyát. El hajfürteiddel!

Készen vagyunk.

ÁDÁM. Szóljunk be e tudóshoz.

LUCIFER. Üdvözlégy, tudós!

A TUDÓS. Meg ne háboríts

Nagy müvemben, nem érek rá fecsegni. LUCIFER. Nagyon sajnálom. Mink az ezredik

Phalansterből vagyunk tudósjelöltek,

S ily messze útra nagy hired hozott. TUDÓS. Dicséretes buzgóság, mondhatom. De hisz müvem most félben is maradhat, Csak a meleg ne fogyjon lombikomban S akaratomnak enged az anyag.

LUCIFER. Ah nem csalódtam, megmaradt tehát

Még benned is, ki a természetet,

Embert leszűrted, mint végső salak A nagy hiúság.

TUDÓS. Most mulathatunk már.

De mely szakmába tartoztok sajátlag? ÁDÁM. Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők, Átpillantását vágyjuk az egésznek.

TUDÓS. Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy;

Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.

( Folytatjuk.)

Két istenbizonyiték marad mindig a legjobb: ha a hívők a hitből élnek s a hitért halnak meg. — Faulhaber.