Tárogató, 1939-1940 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1939-11-01 / 5. szám
TÁROGATÓ 11 Hogy csüggedés ne érjen e miatt, És a csatától meg ne fussatok: Egére egy kicsiny sugárt adok, Mely biztatand, hogy csalfa tünemény Egész látás, — se sugár a remény. (Ezalatt Ádámat és Évát a kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak.) NEGYEDIK SZÍN. (Egyiptomban. Elől nyílt csarnok. Ádám, mint Fáraó, fiatalon, trónon ülve. Lucifer, mint minisztere; tiszteletteljes távolban fényes kiséret. A háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt. Tiszta nap.) LUCIFER. Felséges ur! aggódva kérdi néped, Mely elvérezni boldog lenne érted, Vajon mi az, mi a nagy fáraót Nem hagyja trónja vánkosán pihenni? Mért áldozod fel a nap kéjeit, Az éjnek édes álomképeit, És nem bízod gondját nagy terveidnek A rabszolgára, akit az megillet, Midőn már úgyis a széles világon Minden dicsőség, uralom tiéd S a kéj, mit ember elviselni bir? Száz tartomány bő kincse mond urának, Neked nyit kelyhet illatos virága S édes gyümölcsöt csak neked növel. Ezer hölgy keble sóhajtoz feléd: A szőke szépség, lankadó szemével, Finom, gyöngéd, mint játszi tünemény, A barna lányka, lihegő ajakkal, Égő szemében őrült szenvedéllyel — Mind a tiéid. Sorsuk egy szeszélyed, Mind érzi, hogy betölté hivatását, Ha néhány perced fűszerezni tudta. ÁDÁM. Mind ennek nincsen szümre. ingere. Mint kénytelen adó jő, nem csatázok Érette, nem köszönhetem magamnak. De itt e müvei, melyet alkotok, Azt tartom, hogy megleltem az utat, Mely a valódi nagysághoz vezet. Művészetét a természet csodálja S évezredekre hirdeti nevem. Nincs földindulás, nincs vész, mely ledöntse; Erősebb lett az ember, mint az Isten. LUCIFER. S oh fáraó, mégis boldog vagy-é E képzeletben? tedd kezed szivedre. ÁDÁM. Nem én. Űrt érzek, mondhatatlan űrt. De mindegy, hisz nem boldogságot esdtem: Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem. Csak a tömeg ne sejtse kínomat — Ha sajnálhatna, nem imádna többé. LUCIFER. Hát hogyha egykor átlátod magad, Hogy a dicsőség percnyi dőre játék? ÁDÁM. Az nem lehet! LUCIFER. S ha mégis? ÁDÁM. Halni térnék, Megátkozván utánam a világot. LUCIFER. Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer, Sőt újra kezdesz, régi sikereddel. (A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők annyira vernek, hogy ez jajveszékelve és üldözötten egész a nyílt csarnokba fut s a trón előtt összerogy.) A RABSZOLGA. Uram, segíts! (A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik, s fájdalmas sikoltással férjére borul.) ÉVA. Hiába kéred azt. Ki kínjainknak nem volt részese, Nem ért, nem ért! — Halk a jajnak szava S a trón magas. Mért nem hivsz engemet, Ki eltakarlak s testemmel fogok fel Minden csapást?! ÁDÁM. (A betóduló felügyelőkhöz, kik a rabszolgát és nejét ki akarják hurcolni.) Hagyjátok ott. El innét! (A felügyelők el.) Mi ismeretlen érzés száll szivembe? Ki e nő és mi büve-bája van, Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót Lerántja porban fetrengő magához? — (Felkél.) LUCIFER. Ez ismét a szálaknak egyike, Melyekkel gunyul vett körül urad, Eszedbe hozni hernyó voltodat, Ha önhitedben lepkeként csapongsz. E vékony szál, láttad már, mily erős: Kisiklik ujjainkból, és azért Nem téphetem szét. ÁDÁM. (lejőve a trón lépcsőin). Azt ne is müveid. Amilyen sértő, ép oly kellemes. LUCIFER. De illetlen, hogy egy bölcs és király Alatta nyögjön. ÁDÁM. Mit tegyek tehát? LUCIFER. Nincsen más hátra, mint hogy a tudás Tagadja létét e rejtett fonálnak: S kacagja durván az erő s anyag. ÁDÁM. Én nem bírom kacagni, sem tagadni. ÉVA. Ah, kedvesem, véred csorogva foly, Megállítom; fáj, ugy-e bár, nagyon? A RABSZOLGA. Az élet fáj csak, már nem fáj soká. ÉVA. Nem úgy, nem úgy, mért éltél volna eddig Ha most halnál meg, a mint föllelél? A RABSZOLGA. Mért él a pór? — A gúlához követ Hord az erősnek, s állitván utódot
