Tárogató, 1939-1940 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1939-11-01 / 5. szám

12

TÁROGATÓ

Jármába, meghal. — Milljók egy miatt. ÁDÁM. Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez! LUCIFER. A haldokló hagymázos őrülése. ÁDÁM. Mit is beszélt?

LUCIFER. Nagy fáraó, mi bánt?

No, mondhatom, hogy nagyszerű dolog: Egy rabszolgával a földön kevesb van.

ÉVA. Neked silány szám, nékem egy világ, Oh jaj, ki fog majd engemet szeretni?

A RABSZOLGA. Én többé nem. — Felejts el, nő, örökre. (Meghal.)

ÁDÁM. Majd foglak én. El innen a halottal. (A hullát jelveszik.)

Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed:

A bájnak épen úgy fejdelme vagy Mint az erőnek én, — meg kelle lelnünk Egymást akárhol.

ÉVA. Oh, nagy fáraó,

Tudom, parancsod a pór végzete,

Nem is szabódom, csak kevés időt Engedj magamnak, azután parancsolj. ÁBÁM. Ne többször e szót. Oh, hát birodalmam

Sohsem megy-é túl a parancs szaván?

ÉVA. Elég, ha egyelőre a parancs Nem illet fájva, — oh ne irigyeld Ez első percben könnyem a halottól. —

Mi szép halott, ah Istenem, mi szép!

( Ráborul.)

ÁDÁM. Szép és halott; mi ellentétel ez: Törekvésinkre gúny e nyugalom,

Vagy hivságunkra szánalmas mosoly. LUCIFER. Szökött rabszolga, ki veled dacol, Mondván: erősebb lettem láncaidnál. ÁDÁM. A holtnak béke, az élőnek üdv. Amaz könyed nem érzi, mosolyod Nélkülöznöm kin.

(A halottat kiviszik. Ádám Évát a trónra

vezeti.)

Oldalamra, nő!

(Jajveszékelés a munkások közt. Éva összerezzen.)

Mi lelt, szerelmem?

ÉVA. Oh, nem hallod-e

A nép jaját?

ÁDÁM. Először vettem észre.

Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá. Csókolj meg és feledd el a világot.

( Luciferhez.)

Te meg némitsd el azt a jajgatást. LUCIFER. Azt nem bírom, ez már a nép joga, Együtt öröklé az igával azt.

(Ismét jajszó. Éva jelsikolt, Ádám fölemelkedik.)

ÁDÁM. Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom miként

Segítsek rajta. Sziveden keresztül A jajszó, mint villám, fejembe csap S úgy érzem, a világ kiált segélyt.

ÉVA. Oh fáraó, zúzz el, de megbocsáss,

Ha a nép jaj ja nem hágy megnyugodni! Ládd, jól tudom, hogy szolgálód vagyok, Hogy éltem célja tégedet mulatni,

Felejtek mindent, kivülem mi van: Nyomort, nagyságot, ábrándot, halottat, Hogy mosolyom üdv, ajkam láng legyen; De hogyha a nép, e milljókaru lény, Korbácsolt háttal jajgat odakint:

Mint fájó testnek kisded porcikája,

Én, én, a népnek elszakadt leánya, Szivemben érzem szintén mind e kint. ÁDÁM. És én veled. •— A milljók egy miatt— Mondá a holt is.

ÉVA. Oh, nagy fáraó!

Komor levél, és én vagyok oka;

ÜZz el magadtól, vagy tanits, miként kell Siketté lennem.

ÁDÁM. Jobb mester valál te,

Mert megtanitál a jajt hallanom.

Ne halljam többé. — lm, legyen szabad A szolga nép. Mit is ér a dicsőség,

Mit egy személyben ér utói az ember Milljók vesztével és milljók jajával,

Kikben szintén az az ember lehel? Milljószor érzem a kint, egyszer a kéjt. LUCIÉER. Ah, fáraó, rajongsz: hisz a tömeg A végzet arra Ítélt állata,

Mely minden rendnek malmán huzni fog, Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel: Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,

És uj urat keres holnap magának.

Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,

Ha a gazdának szükségét nem érzi?

Ha kebelében öntudat lakik?

ÁDÁM. Miért jajgat hát, mintha fájna néki A szolgaság?

LUCIFER. Fáj, bár nem tudja, mi.

Mert minden ember uralomra vágy.

Ez érzet az, s nem a testvériség,

Mi a szabadság zászlajához űzi A nagy tömeget, — ámbár öntudattá Nem ébred benne, és csak sejtelemkint Zaklatja minden olyasért, mi uj S mi tagadása a már meglevőnek;

Abban remélvén testesülve látni A boldogságról képzett álmait.

Pedig mély tenger a nép: bármi napfény Sem hatja át tömét; sötét leend az,

Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,

És mely hullám esetleg ép te vagy. ÁDÁM. S mért épen én?

LUCIFER. Vagy más veled rokon.

Kiben tudattá vált a nép ösztön,

S ki a szabadság bámult bajnokául Fényes helyedre tolakodni mer.

Mig a tömeg, nem nyerve semmit is,

Nevet cserél, a gazda megmarad.

( Folytatjuk)