Tárogató, 1939-1940 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1939-11-01 / 5. szám
4 TÁROGATÓ Székesfehérvár. a múlt háborúnak az a cinikus, de akkor bevált mondása: az olaj fontosabb, mint a vér, fehát inkább az olajjal kell takarékoskodni, mint a vérrel. Ezúttal a nyugati hatalmaknak az olajjal kell kipótolniok a hátrányukra mutatkozó vérszintkülönbséget. Egy másik francia—angol tapasztalat az elmúlt világháborúból az, hogy a háborút nem szabad túl extenziv fronton viselni. És ennek a tapasztalatnak lehet főrésze abban. is, hogy a nyugati hatalmak az arany- és ólomgolyókon kívül más támogatásban, tehát csapattámogatásokban nem részesítették a lengyeleket. Mert mit mutatott a világháború? A professzionista katonák szakvéleményével, intésével és figyelmeztetésével szemben főleg az angol kormány polgári tagjainak, legelsősorban Winston Churchill és Lloyd George miniszterelnök unszolására az antant-hatalmak elkövették azt a súlyos hibát, hogy egyszerre öt fronton forgácsolták szét haderejüket. Churchill volt az, aki kierőszakolta a nagy kudarccal és súlyos veszteségekkel járó Dardanella-akciót. Ezért Wilson egy magasrangu, szókimondó angol illetve ir katonatiszt azt irta memoárjaiban: Churchill fejét ezért az ötletéért oda kellett volna csapni a Dardanellák szikláihoz. Hogy a mellékhadszintereken milyen emberfecsérlés folyt az antant részéről, azt bizonyítja, hogy egyedül a palesztinai harctéren 1,200,000 emberük vett részt és volt lekötve. Lloyd George ezt a szétforgácsolást még azzal is fokozni kívánta, hogy az olasz frontra akarta beledobni a nyugati front haderejének egy részét, hogy a monarchiát igy különbékére kényszerítse. (Ezzel a látszólagos helyes érveléssel azt vethetni szembe, hogy a világháború mégis a szaloniki fronton dőlt el végleg az antant javára. Itt azonban Franchet d’Esperany csapatainál inkább győzött a Northcliffe-féle propaganda és az angol éhség-blokád, melyek kidöntötték a központi hatalmak sorából Bulgáriát. A Balkán-fronton az antant elsősorban az idegek háborúját nyerte meg és csak másodsorban a fegyverekét). A katonailag dilettáns politikusok hibáit ezúttal ki akarják kerülni a francia és angol katonák. A háború tempóját nem Churchill és nem Daladier fogják diktálni, hanem Gamelin és Ironside. (Hogy e cikksorozatunk gondolatmenete helyes volt, azt ellenőrizhettük a francia kormány félhivatalos lapjának, a francia vezérkarhoz közelálló Petit Párisién-nek azóta megjelent cikkével. A lap utal arra, hogy mig a világháború már kezdetben “mozgó háború” volt, addig most “erőditményháboru”-val kell sokáig számolni. Ezért felhívja a franciákat, hogy ne várjanak ezúttal olyan hadijelentéseket, mint a világháború elején.) Még számos más okát sorolhatnánk itt fel a nyugati szélcsendnek, melyekről helyszűke és más okok miatt le kell azonban mondanunk. E cikksorozatunkat azonban mégis egy nemrég megjelent angol könyvre való utalással kell befejeznünk. Liddel Hart-nak, a Times világneves katonai munkatársának, a legnagyobb angol katonai teoretikusnak “The Defence of Britain” (Nagy-Britania védelme) cimü könyvéről van szó. Ez a könyv pontosan megjósolta a nyugati fronton most követett francia—angol stratégiai módszereket. Liddel Hart könyve teoretikus részében figyelmeztet arra, hogy a defenzíva a hadműveleteknek mindig az erősebb oldala. Nem a merész támadás, hanem a megingathatatlan védelem biztosítja a győzelmet. Az ellenség kimerítése hozza meg az igazi győzelmet. Ezért Liddel Hart a háború legkényesebb részének nem is a frontok véres csatáit, nekilendülő támadásait, hanem a szívós védelmet és a gazdasági, valamint a lélektani háborút tartja. A háborút tehát ő is az idegek frontján akarja megnyerni. És ne tessék mosolyogni azon, hogy az angol bombavetők bombák helyett tizmilliószám röpcédulákat dobnak le a német városokra. Ez a “fehér háború,” a propaganda- és lélektani háború legfontosabb fegyvere.” — Aki nem tud meghalni a szabadságért, méltó a rabláncra. (Bürger, 1793.)
