Tárogató, 1939-1940 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1939-10-01 / 4. szám

TÁROGATÓ

II

LUCIFER (jelre). Ez is jó ős a büszke férfinemnek !

(Fenn.) Üdvöz légy, szellem-testvér! ÁDÁM. Mondd, ki vagy?

Alulról jössz-e hozzánk, vagy felülről? LUCIFER. Amint tetszik, nálunk az egyre megy.

ÁDÁM. Nem tudtam, hogy van ember még kívülünk.

LUCIFER. Hobó! nagyon sok van még, mit te nem tudsz,

S nem is fogsz tudni. Vagy a jámbor agg Azért teremtett volna-e porondból,

Hogy a világot ossza meg veled?

Te őt dicséred, ő téged kitart,

Megmondja, végy ebből és félj amattól,

Óv és vezet, mint gyapjas állatot;

Hogy eszmélj, szükséged nem is lehet. ÁDÁM. Hogy eszméljek? -— S nem eszmélnék-e hát?

Nem érzem-é az áldó napsugárt,

A létezésnek édes örömét,

És Istenemnek végtelen kegyét,

Ki engemet tőn a föld Istenévé? LUCIFER. Ezt tartja tán az a kis féreg is, Mely a gyümölcsöt eszi el előled,

Meg a sas, mely a kis madárra csap. Avagy mi tesz nemesbbé tégedet?

Egy szikra az, mely bennetek dereng,

Egy végtelen erőnek mozzanása;

Mint a pataknak egyes habjai,

Egy percre felcsillogva visszahullnak Közös medröknek szürke mélyibe. —

Igen, tán volna egy, a gondolat,

Mely öntudatlan szüdben dermedez,

Ez nagykorúvá tenne, önerődre Bizván, hogy válassz jó és rossz között, Hogy önmagad intézzed sorsodat S a gondviselettől felmentene.

De trágyaféregül tán jobb neked Tenyészni kis körödnek lágy ölében S tudás nélkül elfogyni életeddel. —

Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben; Nemes, de terhes, önlábunkon állni! ÁDÁM. Nagy dolgokat mondsz, szédülök belé. ÉVA. Én lelkesülök, szép s uj dolgokat mondsz.

LUCIFER. De a tudás nem volna még elég; Hogy testesüljön nagyszerű müvekben —

A halhatatlanság is kellene.

Mit képes tenni az arasznyi lét?

E két fa rejti mind e birtokot,

S ettől tiltott el, aki alkotott.

Tudsz, mint az Isten, azt ha élvezed,

Ettől örök ifjú marad kecsed.

ÉVA. Mégis kegyetlen a mi alkotónk! ÁDÁM. De hátha megcsalsz?

(A dics kissé kitisztul.)

ÉGI KAR. Jaj neked, világ,

Az ős tagadás kisért.

AZ UR SZAVA. Ember, vigyázz!

ÁDÁM. Mi hang ez ismét?

LUCIFER. A szél gallyakat ráz.

Segítsetek Ti elemek,

Az embert nektek Szerezni meg —

(Szélroham, a dics elborul.)

E két fa az enyém.

ÁDÁM. Ki vagy tehát te?

Hisz olyannak tűnsz fel, mint mi vagyunk. LUCIFER. Nézd ott a sast, mely felhők

közt kovályg,

Nézd e vakondot földet túrva lenn: Mindkettőt más-más láthatár övedzi.

A szellemország látköröd-kivül van,

És ember az, ki legmagasb neked.

Az ebnek is eb legfőbb ideálja,

S megtisztul, hogyha társául fogad.

De épen úgy, miként te őt lenézed,

És állsz felette végzete gyanánt,

Áldást vagy átkot szórva istenül rá,

Épugy tekintünk rátok mi alá,

A szellemország büszke részesi.

ÁDÁM. S azoknak volnál hát te egyike? LUCIFER. Igen, erősek közt a leghatalmasb, Ki ottan álltam az Ur trónja mellett,

S legszebb dicséből osztályom kijárt. ÁDÁM. Mért nem maradtál hát a fényes égben,

E por-világra mért jövél közénk? LUCIFER. Meguntam ott a második helyet, Az egyhangú, szabályos életet,

Éretlen gyermek hangú égi kart,

Mely mindig dicsér, rossznak mit se tart Küzdést kívánok, disharmóniát,

Mely uj erőt szül, uj világot ád,

Hol a lélek magában nagy lehet,

Hová, ki bátor, az velem jöhet.

ÁDÁM. Megmondta Isten, hogy büntetni fog, Ha más utat választunk, mint kitűzött. ÉVA. Miért büntetne? — Hisz, ha az utat Kitűzte, melyen hogy menjünk, kívánja, Egyúttal olyanná is alkotott,

Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon! Vagy mért állított mély örvény fölé, Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva?

Ha meg a bűn szintén tervében áll,

Mint a vihar verőfényes napok közt,

Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong, Mint ezt, mivel éltetve melegít? LUCIFER. Lám, megjelent az első bölcselő! Nagy sor jövend utánad, szép húgom, Mely milljó utón ezt vitatja újra;

A tébolydába téved sok kozülök;

Sok visszaretten, révbe egy sem ér.

Hát hagyjatok fel az okoskodással,

Minden dolognak oly sok színe van,

1