Tárogató, 1939-1940 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1939-10-01 / 4. szám
12 TÁROGATÓ Nagybánya: Istvántorony Hogy a ki mindazt végig észleli, Kevesbet tud, mint első pillanatra, S határozatra jőni rá nem ér. A tett halála az okoskodás. ÉVA. Én hát szakitok egyet a gyümölcsből. ÁDÁM. Megátkozá az Ur. (Lucifer kacag.) De csak szakíts. Jöjjön reánk, minek ránk jőni kell, Legyünk tudók mint Isten. (A tudás almáját előbb Éva, aztán Adóm megizleli.) ÉVA. S e felett Örökké ifjak. LUCIFER. Erre, erre csak. A halhatatlanságnak fája ez. Siessetek hát! (A másik fa jelé vonja őket, egy Cherub lángoló karddal utjokat állja.) CHERUB. Félre, bűnösök! AZ UR SZAVA. Ádám, Ádam! elhagytál engemet, Elhagylak én is; lásd, mit érsz magadban. ÉVA. Végünk van! LUCIFER. Csüggedtek ÁDÁM. Koránse hidd! Csak ébredésem borzongása ez. — El innen, hölgyem, bárhová, -— el, el! Idegen már s kietlen ez a hely. ÉGI KAR. Ah, sírjatok testvéri könnyeket, Győz a hazugság, — a föld elveszett! HARMADIK SZÍN. (Pompás vidék a paradicsomon kívül. Kis durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lúgost alkot. Lucifer.) ÁDÁM. Ez az enyém. A nagy világ helyett E tér lesz otthonom. Birok vele, Megvédem azt a kárttevő vadaktól És kényszeritem nékem termeni. ÉVA. Én meg lúgost csinálok, épen ollyat Mint az előbbi, s igy közénk varázslóm A vesztett Édent. LUCIFER. Vajh, mi nagy szavat Mondottatok ki. A család s tulajdon Lesz a világnak kettes mozgatója, Melytől minden kéj s kin születni fog. És e két eszme nő majd szüntelen, Amig belőle hon lesz és ipar, Szülője minden nagynak és nemesnek, És felfalója önnön gyermekének. ÁDÁM. Rejtélyeket beszélsz. ígérted a Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek. S mi az eredmény? LUCIFER. Hát nem érzed-e? ÁDÁM. Érzem, hogy Isten amint elhagyott, Üres kézzel taszítván a magányba, Elhagytam én is. Önmagam levék Enistenemmé, és amit kivivők, Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem. LUCIFER (félre). Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek, Meglátjuk szived, villámok ha égnek. ÉVA. Nekem meg büszkeségem az csupán, Hogy a világnak anyja én leszek. LUCIFER (félre). Dicső eszmény, mit a nő szive hord, Megörökitni a bűnös nyomort. ÁDÁM. Mit is köszönjek néki? puszta létem? Hisz az a lét, ha érdemes leszen Terhére, csak fáradságom gyümölcse. A kéjét, amit egy ital viz ád, Szomjam hevével kell kiérdemelnem, A csók mézének ára ott vagyon — Amely nyomán jár — a lehangolásban. De hogyha a hálának csatja mind Le is hullt rólam, bár szabad levék Alkotni sorsom és újból lerontni, Tapogatózva amit tervezők, — Ahhoz segélyed sem kellett talán, Megbirta volna azt saját erőm. < S te nem mentél meg a súlyos bilincstől, Mellyel testem por földéhez csatol. Érzem, bár nem tudom nevét, mi az, Talán egy hajszál — annál szégyenebb, — Mi korlátozza büszke leikemet. Nézd, ugranám, és testem visszahull, Szemem, fülem lemond szolgálatáról, Ha a távolnak kémlem titkait; S ha képzetem magasb körökbe von, Az éhség kényszerit, hunyászkodottan Leszállni ismét a tiprott anyahoz. LUCIFER. Ezen kötél erősb, mint én vagyok. (Folytatjuk)
