Tárogató, 1939-1940 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1939-07-01 / 1-2. szám
TÁROGATÓ I Mademoiselle, aki az üzem “teremtő géniusza.” Mi hozza létre a divatot? Minden, -mondják, -ízlés, politika, közgazdaság, akármi, ami az emberek fejét foglalkoztatja. Mi a baj a mai ízléssel? Egyrészt tömegtermelés, másrészt Hollywood. A jó vonalú öltönyről rossz fénykép adódik, s amit jól lehet filmezni, az nevetséges az uccán. Az igazi divat az, amelyet évekig lehet hordani s amely nem szűnik meg kielégíteni a hordozóját. A jelesebb női ruha készitők szerint a divatnak kevés szabálya van: először is a nő öltözzék a szükségleteinek és életmódjának megfelelően, el nem felejtve, hogy a legjobban öltözött nőknek kevésszámú öltönyük van. Ha a nő feltűnés nélkül él, feltűnés nélkül öltözködjék is; ha ellenben a királynéval étkezik, akkor speciális öltönyre lesz szüksége. Azután minden alkalommal az annak megfelelő öltönyt viselje. A ruha ne uralkodjék rajta s ne mondják az emberek, hogy “milyen szép öltönye van annak az asszonynak,” mert a ruhának csak olyen szerepet kell vinnie, mint a keretnek a képen. Legyen az asszony elegáns s nem csinos; elegánssá teszi az, hogy hogyan tervezték a ruháját s hogyan viseli azt. Egyszerűség legyen a szabály és ne felejtsék el, hogy a legnagyobb hibát az a nő követi el, aki olcsó ruhát vesz, de ilyet gyakran. A divat ma olyan hatással van mint a nagyváltozatosságu étlap; egészen az asszonyon múlik, hogy meg tudja-e emészteni vagy nem. Egy anyagias gondolkozása török egyszer a következőket kérdezte egy dervistől: “Hol van az Isten? Én nem látom őt. — Miért büntetik meg az embert a vétkeiért? Hisz nincs szabad akarata. — Hogyan büntetheti Isten a sátánt tűzzel, azt, aki maga is tüzböl van? Felelet helyett a dervis egy rögöt vett fel s a kérdező arcába vágta. Mikor ezért a kádi (bíró) elé cipelték, a következőképen igazolta magát: “Az volt a legjobb válasz, amit adhattam. Ez az ember azt mondja, hogy fejfájást kapott, de én a fejfájást nem látom, tehát az nincs; ha ö megmutaja nekem a fejfájást, én megmutatom neki az Istent. Ő bevádolt engem, de mi jogon tette? Nincs szabad akarat, ennélfogva nincs jog a büntetésre se. Hogy én egy csomó földet dobtam a fejére? Igen, úgy van. De ő maga is földből van s amint a tűz a tűznek nem okozhat fájdalmat, hogyan okozhatna a föld a földnek?” Abraham Lincoln: “Én azt tartom, hogy ha a Mindenható olyan embereket teremtett volna, akiknek csak az lett volna a hivatásuk, hogy egyenek, de ne dolgozzanak, csupán szájjal látta volna el őket s nem kézzel is; s ha azt akarta volna, hogy egy csomó ember végezzen minden munkát, de ne egyék, azokat a száljuk nélkül alkotta volna s csupán kezet adott volna nekik.’’ Végállomás. A végállomás még messze volt. A villamos épen egy órahosszat ment a Belvárostól a végállomásig, amely kiindulópontja volt vadvirágok után való expedíciómnak. Egy ilyen —végállomásig menő — utazás olyan, mint az élet; sokan indulunk neki az útnak, de kevesen jutunk el- a végéig. De egy emberről a jelek határozottan mutatták, hogy el fbg jutni a végállomásig. Ennek az embernek semmi szándéka sem volt kiszállani. Egész bizonyosan nem volt, mert aludt, aludt mélyen, olyan mélyen, hogy mikor a kalauz fel akarta költeni, arra rá se hederitett, csak lehajtotta a fejét s aludt tovább. A kalauzt a kötelessége visszahívta az őrhelyére, tehát abbahagyta a költögetést. De mivel veszedelmesen közeledtünk a város végéhez, újra neki látott a költögetésnek. Semmi eredmény. A villamosvezető segítségül hívása, együttes rázás: semmi eredmény. A mi emberünk aludt s egyáltalán nem vett tudomást a villamos személyzetének a gimnasztikái mutatványairól. A jelzőlámpa zöldet mutatott: a vezető visszament a kocsi elejére, a kalauz a kocsi közepére s a kettő közt félúton ült az álmok rabja, aki teljes meggyőződéssel aludt, a részeg emberek megmásíthatatlan meggyőződésével. Végállomás! Vagy hárman maradtunk a kocsiban, kiszálltunk. De nem úgy a mi emberünk, aki még mindig aludt, boldogan, mitsem törődve azzal, hogy mi történik ezen a világon. A kalauz és a vezető egymásra néztek s a következő pillanatban szó nélkül közrekapták alvó barátunkat, gyengéden kiemelték a kocsiból s elvitték a legközelebbi pádig,’ amelyre végigfektették. S ezzel rohantak vissza a villamoshoz, mert annak itt semmi időt sem szabad töltenie s ők a szamaritánus cselekedetükkel máris időt vesztettek. Mondom: rohantak vissza a kocsijukhoz, de azt nem érték el, mert mikor félúton voltak, egy asszony rájuk kiáltott, hogy “az alvó ember leeshetik a pádról.” A két villanyos ember hirtelen megállt, egymásra nezett s szótlanul rohant vissza. Együttes erővel felnyaláboltak egy másik padot, amelyet a hátával az elsőnek támasztottak. így az alvó nem eshetett
