Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1939-03-01 / 9. szám

4

TÁROGATÓ

zene dimanikája rendszerint több dinamikus értelmezést engedélyez, Richard Strauss sem igent, sem nemet nem mondott némely ilyen értelmezéshez. Miért? Azért, mert jól tudta, hogy amig dinamikus területen maradunk s nem iparkodunk a jó zenemüvet egy pár lapos érzelmet kifejező jelzővel elintézni, addig a hallgató bensősége a saját élete tapasztalásainak és tudásának megfelelően más értelmezést is létesíthet. Én nekem Stravinsky Fire Bird-je mást jelent, mint amit a hivatalos értelmező szöveg akar jelenttetni. És ilyen értelmezéseket valamiképen könnyebb otthon megkonstruálni, mint a koncertteremben vagy a színházban, ahol sok mindennek a látása zavarja a hallást és a halláshoz fűződő gondolatsorokat. Nekem nem kell látnom Baron Ochs táncát, hogy a Rosenkavallier megfelelő zenei részét nemcsak komikusnak, hanem brilliáns zenei kompozíciónak is tartsam. Ha látnám, talán inkább a színész efemer alkotása maradna meg az emlékezetemben, mint a zene. S ha történetesen ezt a zenét különböző operaházak rádió — közvetítésében hallom — amint tényleg hallottam Milánóból, Bécsből, New Yorkból és máshonnan — nem hasonlítom össze egyik színész produkcióját a másikéval, hanem csak egyik zenei előadást a másikkal.

Más a helyzet, ha nem zenét akarunk, hanem szórakozást keresünk. Az operaházat lehet rádión közvetíteni, de a night-club-ot nem lehet. Oda el kell menni; s inni kell s másnemüek társaságában kell lenni, s másnemüeket élvezni, amint azok a fiziológiai valóságukban produkálják magukat. De mindehhez nem művészetet — élvezni — akarás kell, hanem csak pénz. Azért ezt a “művészetet” “művésznőivel és művészeivel” együtt a gazdagoknak hagyjuk. Az igazi érték a szegények számára is hozzáférhető és annál tisztábban érvényesül bennünk, mennél inkább elkerüljük azokat a helyeket, ahol a “jazzbanditák” szolgáltatják a levegőben uzsó célnak legmegfelelőbb alátámasztást.

(Rövid elmélkedés a személyiség egységéről.)

A filozozofusok, vallásalapitók, a természettudomány mind azt tanítja és tanításában mindenütt feltételezi, hogy a z ember egy személy, akárki is az illető és akármennyire vitatható is létének egyéb alkotója. Ezzel az elméleti megállapítással pontos harmóniában van a gyakorlati viselkedés, amely mikor megszólít valakit, egy embert vél megszólítani, egy emberrel köt üzletet, egyszerre egy személyt vesz hitvestársul (vagy legalább is azt állítja). Ha már most figyelmen kívül hagyjuk a filozófiának (vagy ha úgy tetszik: a pszlchopathologiának) azt a tanítását, amely a személyiség megkettőződéséről szól és a normális élet birodalmában maradunk, kétségeink támadhatnak afelől, hogy a személyiség egységére vonatkozó filozófiai, vallási és természettudományi tanítás áll-e a gazdagokra is vagy csak a szegényekre. Lássunk csak egy pár példát.

Ha én azt mondom, hogy “én felöltözöm,” ez azt jelenti, hogy én felhúzom a nadrágomat, a harisnyámat, a cipőmet (nem szükségképen ebben a sorrendben), én megkötöm a nyakkendőmet s akármi egyebet jelent az említett folyamat, amely nem szükségképen akar tüntetés lenni az u. n. “meztelen tábor” híveinek az ellenkező tendenciáival szemben, hanem csak az átlag ember reggeli tevékenységének egyik csoportját jelzi, mindig tényleg én vagyok az, aki felöltözik. De mikor a gazdag ember kibújik az ágyából vagy fürdőkádjából s azt mondja, hogy “én felöltözöm”, akkor ez azt jelenti, hogy a komornyik vagy szobalány vagy mindakettő, esetleg még egy inas is, csinálja azt, amit a gazdag én mint a saját tevékenységét jelölt meg. Ki beszélhetne itt a személyiség egységéről, mikor annyi “én” kooperál abban, amit a gazdag én a sajátjának jelölt meg? Annál is inkább, mert a gazdag én ez esetben talán morfondíroz a reggeli vagy az üzlet felett, mig a többi é«-ek ezekre talán egyáltalán nem gondolnak, hanem befelé káromkodnak és szidják a diktáló ént.

De ez a megállapítás nemcsak ilyen triviálisnak látszó esetekben érvényes, hanem u. n. komoly eseményekben is. Mikor a gazdag ember azt mondja, hogy ilyen vagy olyan fontos üzleti mozdulatot tesz, annak legfeljebb az az értelme, hogy ő azt hiszi, hogy ilyent vagy olyant kellene tenni, mert mielőtt tenne valamit, meg kell kérdeznie az üzlettársát, tekintetbe kell venni más üzletekkel való vonatkozásaikat, szóval az “én” nem igazi én, hanem különböző ének olyan összesége, amelyben akárhányszor az idegen én az, ami a házi én cselekvését meghatározza. De ha ez igy van, hol marad az erkölcsi személyiség egyik legfőbb ismertetőjele, a felelősség? Ha én vasalatlan nadrágban megyek ki az uccára, azért a felelősség teljesen engem terhel; ha ellenben a nagy üzleti vezér megy ki vasalatlan nadrágban, azért a felelősség a komornyikját terheli. Ha az én havi jövedelnem időnek előtte elfogy, az tisztán az én könnyelműségem jele; de ha a gazdag ember némely hónapja 10 ezer dollárral kevesebbel zárul, az az éghajlat és természet mostohaságán kívül (igy akarjuk jelölni a pénzpiac személytelen meghatározóit) egyéb emberek, egyéb ének balsikerü befolyá-