Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1939-03-01 / 9. szám
TÁROGATÓ 5 sának is eredménye. És ha ez igy van, csuda-e, ha a gazdag ember a saját én-jét alkotó vagy meghatározó idegen énekkel iparkodik a társasági élet szabályai szerint olyan összeköttetéseket fenntartani, amelyek jótékony (olvasd: vagyont-növelő) hatással vannak a saját énjére. Hogy hasonlatban fejezzük ki magunkat: az a pezsgő, amellyel a gazdagok a társasági estélyeken öntözik a bensejüket, olyan jótékony hatású, mint a harmat, amely ugyancsak az éj folyamán hull a mezei virágok külsejére. Vagy, hogy erkölcsi tanulságot is vonhassunk le: a világvallások erkölcsi előírásai csak a szegény emberre érvényesek, a gazdag embe r túl teheti magát ilyen korlátokon, mert ő nem egy személy, hanem különböző egyéneknek a mechanikai eredője. (Nagy örömök ) A valóságot úgy reprodukálni, amint az van, nem művészi feladat. Én ezekben az irástöredékekben mindig cigyáztam arra, hogy a valóságot adjam s minden irásmüvészetre csábitó formálást elkerüljek. De különösen vigyáztam erre a célkitűzésre, mikor azokat a sorokat gondoltam at, amelyeket most leírni szándékozom. Azt mondhatnám, hogy úgy készültem erre, mint a jámbor papnövendék az ordinációját megelőző életgyónásra: aprólékos gonddal mentem végig 50 év tapasztalatain, hogy választ tudjak adni arra, hogy mi okozott az életemben igazi nagy örömet, olyant, amit nemcsak hogy el nem felejtek soha, hanem ami még sok-sok esztendő után is ma is öröm. Nagy és tartós öröm. Az elsőt akkor éreztem, mikor a szabadságom elvesztése fenyegetett. Politikai okokból egy reakciós kormány vád alá helyezett és a vád természete olyan volt, hogy legalább két évi börtön járt volna érte. De én szabad ember vagyok s a szabadságom bárminemű más korlátozása, mint amit a saját erkölcsi tudatom diktál, annyit jelent a számomra, mint lassan ölő mérget bevenni. (Egyszer egy ilyen korlátozás halálos beteggé tett s az orvosprofeszszor sejthette az okát, mert nyíltan megmondta, hogy vagy a saját lelkemböl gyógyulok meg vagy sehogysem). Ezért kellett kiszöknöm a hazámból, ki egy idegen országba és nyomorúságba, de mikor ez sikerült, hallatlanul boldognak éreztem magamat. A szabadságomat mentettem meg. A másik öröm az életemben később történt, mikor egy nagyon szegény emberrel ismerkedtem meg. Ez az ember kénytelen volt elhagyni a családját és évek óta Amerikában élt munkátlanul. De nemcsak munkanélküli volt, de nem is volt sok reménye munkára, mert már 60 felé járt. Ez az ember nemcsak hogy nem tudta a családját kihozatni, nemcsak hogy nem tudta őket segíteni, hanem azok segítségére szorult rá. Ez a segítség évente egy csomagot jelentett a hozzátartozóitól úgy karácsony felé. Mivel szenvedélyes dohányos volt, mindig küldtek neki egy kis dohányt is, annyit, amennyi kb. két pipára volt elég. Számára ez a kis dohány volt a csomag legértékesebb tartalma. Egyszer véletlenül jelen voltam, mikor a csomagja megérkezett. Azonnal a kis dohányos skatulyát kereste s valósággal kényszeritett arra, hogy abból a pipámat megtömjem. A dohány fele elment. De ő örült, hogy én elfogadtam a dohányát s én nagyon boldog voltam, hogy egy szegény ember annyi áldozatkészséget tanúsított irántam. A harmadik dolog, ami nagy örömet jelentett az életemben, a zsebkésem. A sors úgy akarta, hogy sok mindentől kellett megválnom ebben az életben. Fel kellett adnom biztos megélhetésemet, mert úgy éreztem, hogy intellektuális szabadságom volt korlátozva; feladtam, bár tudtam, hogy kevés olyan élhetetlen ember van, mint én s ebből a körülményből bajok fognak származni; meg kellett válnom a könyvtáramtól (3300 válogatott tudományos és szépirodalmi kötet), pedig tudtam, hogy ennek a tudományos munkásságom fogja kárát látni s ha a jövőben egyáltalán alkotni akarok valamit, annak inkább a múlt emlékeire, mint a jelen tanulságaira kell majd támaszkodnia, de megtettem, mert enni kellett; megváltam egy pár műtárgytól, amelyeket művészbarátaimtól kaptam, mert más barátaim szívességét nem tudtam más-
