Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1938-11-01 / 5. szám
TÁROGATÓ 11 *— L GYÖRGY JÁNOS ÖNÉLETRAJZÁBÓL (Folytatás) Az oldalszobából, ahol negyven-ötven ágy lehetett elhelyezve, az épület legnagyobb, középső helyiségébe mentünk. Ennek a közepét támlátlan fa lócák hosszú, tömött sora borította, két oszlopban. A helyiség oldalát pedig egész kereken, minden közbeeső hézag nélkül, egymás felett kettős, rendben elhelyezett függő vaságyak foglalták el. Ezeket az emeletes ágyakat semmi ágynemű nem takarta: ágynemű helyett azonban gyér sodrony hálózatból álló ruganyos matraccal voltak fölszerelve. “Ez az alsó ház (House of Commons), tájékoztatott vezetőm. Itt a közönségesek túlnyomó többsége alszik. Ezeken a lócákon fogyasztják el mindannyian,vacsorájukat és reggelijüket; aztán ott ülnek a vacsora és reggeli után a gyomruk megtöltését követő lelki táplálék vételekor.” A csűrnek még csak egy osztályával kellett megismerkednem. Ez egy tágas fülke volt a homlokzatnál. Ebben keskeny és alacsony, koporsó alakú faládák feküdtek egymás mellett. Összesen mintegy hetven-nyolcvan ilyen láda lehetett. Mindeníkbe mocsoktól vastagon borított, elnyűtt, vékony viaszkos vászon matrac féle volt belelökve. “Mire valók ezek a ládák?” - kérdeztem kíváncsian. “Ezekben a rendhagyók (irregulars) alszanak”-felelte vezetőm. “Ez hát épen nekem való” — jegyeztem meg s kikötöttem vele, hogy engemet egy jobbacskán lemosott matracon, — e koporsók egyikében engedjen az éjjelre eltemetkeznem. Végül körülnéztem és szemügyre vettem a Jézus vigasztaló váltsághalálára vonatkozó vallásos jelmondatokat, -— melyek félméteres, rikitó piros betűkkel, hoozu fehér vászon szalagokra nyomtatottan kiabáltak le az oldalfalak felső pereméről. Aztán kimentem, hogy majd nyitáskor a vendégekkel együtt lépjek be ismét. Amint kiértem a járdára, a csűr beszögellő sarkánál valami sötét halmot pillantottam meg; — mintha az ucca sarából összeszedett szemét vagy rongyok lettek volna ott rakásra rakva. Közelebb lépve, azt vettem észre, hogy a halom mozog. Ez a váratlan mozgás meghökkentett. Megállottám. Mereven a sarokba, a különös halomra szegeztem a tekintetemet. A homályból 3-4 emberi alak határozatlan körvonalai bontakoztak ki. Kapunyitásra várakozó vendégek gubbaszkodtak ott. A metsző téli szél hasítása elől, — a bár nedves, de szélmentes zugban húzódtak össze és egymásnak meleget tartottak. Mintegy másfél órai csatangolás múltán a menedékházhoz visszatérve, a kapát már nyitva találtam. Egymás után vonultak be rajta a sötét alakok. E lomha, kísérteties egyének arcát a szemükbe húzott fövegük. Telhajtott kabátgallérjuk és nyakuk köré csavart széles kendőjük a jövőmenők gyanakvó tekintete elől csaknem egészen elrejtette. A mocsoktól szurok színűvé vált ruhájukkal szinte-egyenlően fekete bőrük az egyébként látható részeken is alig volt fölismerhető a kormos piszoktól. Rajtam a londoni szenny egyöntetű kávéseprő színétől legkevésbé különböző- öblös rőt köpeny és hasonló színű kalap volt. Örvendettem, hogy a társaim példájára nekem is le kellett húznom a kalapomat és föl kellett hajlítanom a galléromat, mert igy az arcom nagyobb tisztasága nem árulta el inkognitómat. A bejáratnál megkérdezte a kapus, hogy 3 vagy 4 pennis jegyet akarok’e. Én — megállapodásunk szerint — 3 pennist vettem. Négy pennis jegyért az első és második osztályú elszállásolás járt, 2 penny értékben. A ládaágyban a szállás ára csak egy penny volt. A más két pennit a vacsoráért és reggeliért kellett fizetni. A gyomruk szerint nem tettek különbséget a vendégek között. Mikor az épületbe bejutottam, akkor a nagy helyiség közepén a lócák már be voltak népesítve. A vacsorára nyolc óráig kellett várni, mig az egész közönség begyült. Leültem az egyik lócára az egyik olyan felebarátom mellé, ki a többinél kevesebb bizalmatlanságot ébresztett a külsejével. Mialatt, a padsorok lassanként a vendégsereg tömött csapataiból megteltek, szomszédaimat figyeltem. Egyik másik félpennis újságot hozott magával, társalgó-társul. Abból néhány percig unottan böngészett, azután a keze lehanyatlott, feje lecsüggedett, s elszunnyadott. Mások, — a nedves uccai hidegből fütött helyre kerülve — olvasás nélkül merültek álomba. Némelyek tompa, siri hangon egy-egy szót mormoltak Ismerős szomszédjuknak. Legtöbb azonban még csak jóesíét sem kívánva ült le a lócára. Aztán akár aludva, akár ébren, teljes szótlansággal meredt a tekintete maga elé. Mintha mindenikük megmerevült koporsója, da nem eleven, húsból és vérből való gépezete lett volna a bennök élő léleknek.
