Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1938-11-01 / 5. szám
u TÁROGATÓ Hanem mikor az evés kezdődött, akkor a lomha tetszhalott tömeg megélénkült. A pintes bádog csészék (1 pint=0.S68 liter) csörgésére mindannyian feltápászkodtunk s a konyhai kiszolgáló korláthoz tódultunk. A belépésnél fizetett összegből egy penny járt a vacsoráért s egy a reggeliért. (1 penny= 2 cent.) A vacsorái penny egyik feliért tea, vagy kávé, a másik feliért “vajas” vagy Ízes kenyér között lehetett válogatni. — Ugyanígy volt reggel. — Én a kávét egyáltalán nem, teát pedig csak félig tejjel feltöltve ittam; azért inkább teát és mellé e vajas kenyeret kértem. A tea sötétbarna volt: a bagóra emlékeztetett a színe is, az ize is. Kesérüségét két kis kockacukor enyhítette. Ez azonban a folyadék fanyarságának valami olyan hányásra ingerlő émelygősséget adott, hogy az első pár korty után, — amivel szomjúságomat oltottam, — többet nem bírtam lenyelni belőle. Tudakozódtam, hogy miként és miért készítik ezt a teát olyan fanyarra meg sürü feketére, mintha bőrt kellene cserzeni vele. Azt a választ kaptam, hogy ha nem adják meg a teának, — a tea — levelek hosszas kifőzésével, — ezt a kemény, csípős izt, akkor azt mondják rá: “ez csupa meleg viz. Ezt nem lehet meginni” — és nem is isszák meg. A kenyér jól kisült, Ízletes fehér kenyér volt. Ellenben a rákent, vajnak nevezett margarin eredeti fagyu izét a beleolvasztott roppant sok só sem tudta elnyomni, hanem annyira rágóssá tette, hogy a margarint le kellett kaparnom a kenyérről, mielőtt a kenyeret valamiként megehettem. Miután vacsoránkat elfogyasztottuk, benyújtottuk a csészéket a konyhába a kiszolgálónak s visszatelepedtünk a helyeinkre. Most előállott az én vörös inges kalauzom. Fellépett egy kis emelvényre a padsorok előtt. Onnan csöndet intett. Hálaadó imára hívta fel a tömeget. Ugyanakkor ő maga hangosan kezdett imádkozni. Köszönetét mondott — a gyülekezet nevében — a Gondviselőnek, hogy a viharos, fagyos éjszakára nem hagyott bennünket az uccák sarában, a hidak partpillérein vagy a házereszek alatt, ahol reggelre talán a hideg örökre kiűzte volna belőlünk a meleg életlehelletet. Köszönetét mondott, hogy a mennyei Atya, aki az égi madarakat is táplálja, megadva nekünk a kenyeret s hozzá a melegitő italt, éhen veszni minket sem hagyott. Köszönte a lelki vezetést, mely nekünk az örök üdvösség útját megmutatja s a hozzá kivánkozókat elkalauzolja, — Isten kimondhatatlan kegyelméből, — Krisztushoz, az ártatlanul megölt bárányhoz, kinek a vére — ha hiszünk benne — elmossa a mi bűneinket és bocsánatot vásárol a számunkra a mennyben. Fogadalmat tett, hogy Isten gondviselő kegyét egyrészt hálával, bünbánattal, másrészt a megtérésre, megjavulásra, a hitbeli és erkölcsi gyarapodásra kötelező erős elhatározással fogjuk viszonozni. A teremben templomi csend uralkodott. Csak szakgatott köhögések s az unalom elnyomhatatlan jelenként kitörő vontatott ásítások zaja zavarta az áhítatot. ( Folytatjuk ) “A gép nagy erkölcsi nevelő. Ha a ló vagy a szamár nem akar haladni, az ember elveszti a türelmét és üti; ha a gép nem akar menni, mitsem használna az ütése. Gondolkozni kell, próbálni kitalálni, hogy mi romlott meg benne. Ez igazi nevelés. A gép azonfelül az átlagemberek jelenlegi nemzedékét gondosabbá és lelkiismeretesebbé tette, mint azt a középkorban egyáltalán lehetségesnek vélték volna. Gondoljunk azokra a milliókra menő gépekre, motorokra és léghajókra, amelyektől naponta annyi emberi élet függ. Gondoljunk azokra a millió km menő munkásokra, akik ezeket a gépeket egész természetességgel naponta felülvizsgálják és figyelnek arra, hogy megszámlálhatatlan részeik rendban vannak-e. És mi, a nagyközönség, rájuk bízzuk az életünket minden további gondolat nélkül, bízva abban, hogy ezeknek a munkásoknak egyike sem követett el lényeges tévedést. Ez olyan dolog, amely engem csudálattal tölt el.” (Gilbert Murray, angol iró.)
