Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1938-09-01 / 3. szám
TÁROGATÓ 11 kezési magaviseleté miatt gyakran illeték otthon ezzel a minősítéssel.) (A következőkben szó van rajzolásról meg sportról. Majd a szerző igy f oly tat ja:) Még a vadászattal is megpróbálkoztam. Szóró tölténnyel egy csoport galamb közé durrantottam a csűr-tetőre. Néhány lefordult közülük s én örömmel szaladtam a zsákmány összeszedésére. Odaérve láttam, hogy az egyik törött szárnnyal, rémülten vergődik a földön, a másik vérző fejjel, elhomályosuló szemmel tátong, a harmadik elernyedten, kecses formáját veszítve hever. Hallottam, hogy a dúcban a fiókák-a veszedelmet sejtve-mily keserves csipogással siránkoznak. Elgondoltam, hogy azoknak már nem lesz többé ki magvakat rakosgasson ételért esdeklő, tágra nyitott csőreikbe. Mikor pedig ezeket láttam, hallottam és elgondoltam, örökre elment a kedvem mindenféle lövöldözéstől. Később, ha nyulak után szaladgáltunk, én csak a hajtás játék-izgalmában vettem részt, de rá nem lőttem egyre is és örvendettem, ha társaim lövései sem találtak. — Bár érett koromban mindenütt szándékosan kerestem fel a legmélyebb nyomor tanyáit: a kint, a szenvedést sohasem bírtam mélyebb megindulás nélkül szemlélni és ha szent érdekek szolgálása nem kötelezett a megismerésére, messziről elkerültem. Az orvosi pályától-melyre készülni szándékoztam — az térített el, hogy Kolozsvárt a klinikán (ahová tornászat közben szenvedett ikcsont roppanás miatt kellett egyszer felmennem —), megláttam egy szerencsétlen embert, aki ott a fájdalomtól félig eszméletlenül gyötrődött. A boldogtalan havat hányt le egy emeletes ház fedeléről. Munka közben a fedélről fejjel a kövezetre bukott. Az éles “pityóka “kövezet arcáról a bőrt és húst leszaggatta. Orrának csupaszon maradt fehér porcain csepegett a szivárgó vér. Bőr és izom-cafatok csüngtek le róla. Ez iszonyú torzulatot a benne vonagló élet görcsös rángásai százszorosán borzalmassá tették. Hasonlóképen az állatok szenvedéseit sem bírtam részvétlenül tűrni. Kis koromban, ha láttam és hallottam, hogy a lovak az istállóban kaparnak, nyerítenek a takarmányért, és nem birtam adni nekik, sírva fakadtam miattuk. Mikor tanulótársaim tűre fűzött cserebogárral malmoztak — ha e bántó mulatságról nem birtam őket lebeszélni —, elmenekültem arról a helyről, hogy ne lássam a szegény rovar kínos vergődését. Mindamellett megkíséreltem a halászatot is. De ebben sem voltam képes többre jutni, mint a vadászatban. Az első horogra akadott hal nem arra tanított meg engemet, hogyan lehet horgászni, hanem arra, hogy én nem horgászhatok. Mikor a csinos kis pisztráng, — melynek játszi szaladgálása a kristálytiszta viz fenekén olyan élvezetes látványt nyújtott, — a zsinegemen élet és halál közt ficánkolt, úgy éreztem magamat, mintha engemet is horogra akasztottak volna. Mikor a horgot ki kellett szakítanom a szájából, mintha a saját szájpadlásomat hasították volna fel. Valóban ezt a műtétet nem is voltam képes végrehajtani. (A fiatal György János legérdekesebb élményeinek egyike a nevelősködése volt egy “kegyelmes urnái”. A kegyelmes ur lengyel származású nyugalmazott lovassági tábornok volt, vallásos szabadgondolkozással szórakozó felesége egy erdélyi család utolsó sarja. Ebből közlünk részleteket.) XVII. Nevelőskődésem egy kegyelmes urnái. A kegyelmes ur a mindennapi józan erkölcsnek és higgadt értelemnek éppen nem mindennapi kitűnősége volt. Hivatalos elfoglaltsága hijján a háztartás vezetésében s a házirend szigozu ellenőrzésében gyakorolta most azt a katonai erényét, ami pályáján a legmagasabb polcig emelte. Ő benne a családja konzerváló energiája élt egy átlátszó, egyszerű jellem tisztaságával. A kegyelmes asszony kiváló tehetségekkel volt megáldva, de férjének egyenes ellentétét képezte. Az ő fejével együtt családja ősi grófi koronájának is a múlandóság ölére kellett hajolnia. S benne — az utolsó sarjadékban — egy erdélyi magyar főnemesi család jellemében föltalálható legszélsőbb végletek egyesültek. Elméletben senki sem volt a demokráciának nálánál ékesszólóbb, erélyesebb védelmezője. Holott gyakorlatban a legfinyásabb mágnás testesült meg egyéniségében. Nagy uradalmakkal nem rendelkezve spórolásból néha leereszkedett annyira, hogy közúti villanyosra üljön: de az ilyen polgári kirándulások után nem győzött eleget panaszkodni a véletlen utitársak csizmáinak büdössége miatt. Ha vonaton utazott, — önkényt érthetőleg — csak első osztályra váltott jegyet. Mikor hoszszabb utat téve, útközben meg kellett hálnia, az egész család ágyneműjét magával hurcolta, mert bele nem feküdött volna, — sem gyermekeinek meg nem engedte a belefckvést — olyan ágyneműbe, amely egyszer közönséges halandó testét érintette. Ha az utón étkeznie kellett, akkor táviratilag rendelte meg előre a kivételes fogásokat és e különlegesség két magával hurcolt ezüstnemüjével fogyasztotta el. Ilyesmikért önmagára nagy összegeket költött el. Attól ellenben iszonyodott, hogy a polgáremberek munkájukért bárcsak a közönséges
