Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1938-09-01 / 3. szám
10 TÁROGATÓ GYÖRGY JÁNOS ÖNÉLETRAJZÁBÓL ( Folytatás ) Erre meghajoltam mélyen, lehorgasztott fejjel és megköszöntem a jótéteményt. Hanem ezzel Is rosszul jártam. Spaci azt mondotta: “Hát fiam, te annak, aki neked az egész iskolai évre kenyeret és ebédet ad, nem csókolsz kezet? Jegyezd meg magadnak, hogyha máskor csak ennyi tisztességet és ennyi háladatosságot fogsz tanúsítani, a cipódat is, a kosztodat is elveszem. “Nem volt mit tennem: bocsánatot kértem tőle és kezet csókoltam neki.” Ez a kis történet hihetetlenül fölháboritott engemet. Annál inkább megütköztem az eseten, mert a rektort jóravaló kofáné édes anyja neveltette, — akit azonban szegénysége meg alacsony származása miatt gőgös fia lenézett és ismerni sem akart. Megtudtam, hogy a kosztvezető diákoknak szigorú rendelet van kiadva az összes kosztos gyermekeknek kézcsókos meghajlásra való utasítása végett. Azóta, valahányszor a rektor büszke, délceg, szobor alakját láttam, mindig a római császárok bálványképei jutottak eszembe, amelyek előtt az első keresztényeknek térdet kellett hajtaniok, vagy máglyán és oroszlánok ketreceiben pusztultak el a gonosz hatalomnak való engedetlenségük miatt. Ha rátekintettem, az az iszonyat fogott el, amit az első keresztények erezhettek, mikor emberi méltóságuk és hitük meggyaláztatása végett a császár-szobrok elé vezették őket. Ez okból annyira nem nézhettem a rektort, hogy nem voltam képes tovább Enyeden az ő igazgatói és tanári vezetése alatt maradni. (Középiskolai tanulmányait tovább a kolozsvári unitárius gimnáziumban folytatta.) Én a hatodik osztályba mentem Kolozsvárra és keményen kellett dolgoznom, mert mellékfoglalkozásaim is voltak. Kellett tanítanom, foglalkoztam festegetéssel, szerettem tornázni és tanultam angol nyelvet. Tanítványom egy városszéli szatócsnak két gyámoltalan fia volt. Mindakettő a harmadik osztályt járta. Anyjuk hisztériától szenvedett, ők maguk satnyáknak születtek. Az elődöm úgy képzelte, hogy a fülük csavargatásával csigázhatja fel kíváncsiságukat s emelheti magasra mélyen sülyedett értelmi képességüket. Minthogy ez okból igen gyakran kellett a fülüket nagy buzgalommal cibálnia: azok a fejüktől messzi lelógva már annyira el voltak válva, hogy a fülkagylót csak a bőr tartotta a fül tövéhez. Nekem a bosszúság mellett, •— melyben (— megvallom bűnömet —) néha egy — egy barátságos legyintéssel elvált fölöket próbáltam eredeti helyökre visszaigazitani, — szereztek vidám perceket is. Az állatok természetrajzi leírásában sok minden volt nekik megfejthetetlen talány. A nyulról például többek közt azt magyarázta a tankönyv, hogy hátsó lábainak erős fejlettsége miatt gyorsan tud futni a hegyre. Nekik, — akik nyulat talán még tálban kirántva sem láttak, — ez felfoghatatlan volt. Mikor a leckét számba kellett venni, bizalommal kérdeztem: “Dezső, mond csak, miért képes a nyúl könnyen futni a hegyre?” Dezső mélyen elgondolkozik s végül kisüti: “Azért, mert jól lát.” — Hát csakugyan rosszul futhatna bármerre, ha nem látna, — nyugtattam meg s ugyanazt kérdeztem Ernőtől. Ő is gondolkozott, aztán egy világra szóló uj felfedezés örömével rávágta: “Azért, mert jó az ut.” — És mit is mondhatott volna okosabbat, mikor esős időben mindennap látta, mily könnyen szaladgálnak a belváros gránit-kockás uccáin a bérkocsik, ellenben künn az ő boltjuk előtt úgy elrekednek a fuvarosok a sárban, hogy alig mozdulhatnak. Ott bizony a szegény odatévedett nyúl éppen belefulladott volna a habarcsba. Vérbeli szatócs filozófiával azt a másik talányt, miszerint a liba tolláról a ráhullott viz lepereg, hollott a tyúkéba beszivódik, azzal a felelettel oldották meg, hogy a liba petróleummal keni a tollát. Az öntudatlan bőlcseségnek e biztató jeleitől fölbátorodva, nagy problémák feszegetésére szemeltem ki őket. Rávezettem a jámbor nebulókat annak a megértésére, hogy az állat és ember között legfontosabb különbség az utóbbinak lelkes természete. Aztán mesterkedésem sikerét lesve, kérdeztem: “Mi a lélek?” Szótalan türelemmel várva, egészen a saját eszükre bíztam a feleletet. Öt-hat percnyi töprengés után a kisebbik habozva rukkol ki ezzel a megoldással: “A lélek... a lélek tehén... “Ez a meglepő megoldás az egész szoba lakosságát olyan jókedvű kacagásra villanyozta, hogy a magyobbik jónak látta valami kisebbel válaszolni. Következőleg ő azt felelte, hogy a lélek “disznó” (őt ugyanis rendetlen, maszatoló ét-
