Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1938-09-01 / 3. szám

TÁROGATÓ

I

szerzése? A “kabátfelsegitő” emberek száma légió; vájjon gondolkoztak-e ők azon, hogy miért is élnek? Sajnos, a másik eshetőség a legtöbb esetben lemondást jelent a pozícióról, a magunk véleményének és akaratának az érvényre juttatásáról, és jelent szegénységet. Hát én inkább vagyok szegény, de megmaradok annak, amivé hosszú évtizedek sok töprengése és törekvése eredményeképen a személyiségemben fejlődtem. Ha valaki nem ismer, annak csak egy rossz modorú, büszke szegény ember vagyok. Egy szánalmas figura, mert — amint a közvélemény tartja — a szegény ember ne legyen büszke. De aki ismer, az tudja, hogy az én “büszkeségem” nem árt senkinek, mig azoknak az előzékeny és barátságos modora, akik felhizelegték magukat, csak arra szolgál, hogy másokat is ilyen élet — taktikára csábítson vagy kényszeritsen.

(Nevetnek rajtunk.)

A szegény ember sokszor nevetséges figura. Én rajtam is sokat nevettek az emberek. Nekem nincs ellene kifogásom, mert én mások véleményével sohasem törődtem sokat, s ha egyébként a külsőm olyan, hogy másokat derűs hangulatba ejt s ezáltal elősegiti az emésztésüket és növeli a boldogságukat: hát csak örülnöm kell, hogy ilyen egyszerű eszközökkel hozzájárultam más emberek boldogságához. Az emberek sok pénzt fizetnek egy komédiás megtekintéséért és meghallgatásáért: én nem számitok semmit.

Az én nevetséges mivoltom ott kezdődött, mikor az elemi iskolába jártam és hátulgomboló nadrágom volt. A többi tanulók nem tudván méltányolni ezt a felettébb praktikus berendezést, amely nyilván a kor technikai tudásának megfelelően ugyanazt képviselte, amit ma a zipper, és nagy idő-megtakaritást jelentett, ami amerikai testvéreink számára olyan fontos értékmérővé vált, s gúnyolódva nevettek rajtam. Szégyenlem bev dlani, de tényleg áldozatul estem a konvenciónak, s a hátulgombolós nadrágot előlgombolóssal cseréltem fel.

A másik esetben a személyes járulék, amely egy csomó fiatal leányt derített jókedvre valahányszor a házuk mellett elhaladtam, mikor a középiskolába jártam, a harisnyám szine volt. Az én édes anyám maga kötötte a harisnyáimat s nem tudom mi okból — valószínűleg takarékosságból piros pamutot használt. Ez a piros harisnya valószínűleg jó lett volna Skóciában, de valahogy nem volt rendjén a magyar vidéki városban. De ez esetben hiába nevettek. Nem engedtem a konvenciónak.

Nagy áldás, hogy ez a világ tele van nevetséges emberekkel és nevetséges eseményekkel. Ennélfogva bizonyos egyensúly jön létre, mert ha mi hozzájárulunk is a nevetséges anyagának a növeléséhez, viszont ebből az anyagból részesülünk is. Vagy nincs-e ez a világ tele olyan emberekkel, akik meg vannak győződve a maguk személyének a kiválóságáról s ennek megfelelően cselekszenek, de senkit mást nem tudnak erről meggyőzni? Itt van egy nagyobb egyetem elnöke, akit politikai okokból tettek meg elnöknek. Mindenki tudja róla, hogy a prédikációit szószerint lopja idegen forrásokból s egyébként egész életében semmit sem produkált. De ő beszél és hirdet elveket, amelyeket senki sem vesz komolyan. — Vagy nem mulatságos-e, mikor papok a szegény Jézus nevében annyi pénzt zsarolnak ki a híveikből, amennyit csak tudnak? — Vagy mit szóljunk az amerikai business-emberhez, aki napközben kíméletlenül becsap egy csomó embert, de éjjel a barátnőjével valami éjjeli mulatóban ülve könnyekre fakad, mikor a “blues-singer” az “otthonról” vernyákol? — Nem mulatságosak-e a hirdetések, amelyek igen sokszor olyan primitív módon akarnak félrevezetni bennünket? Mikor pl. a Metropolitan Operahouse előadása közben az értéktelen száj-öblögetőt akarják velünk megvetetni?

A szegény ember nevet, mert tud nevetni, mert nem csapták be; nem is csaphatták be; nem volt pénze könnyelműen költekezni. A becsapottak hallgatnak és boszankodnak, sőt egyenesen óhajtják, hogy a becsapás “áldásaiban” mások is részesülhessenek.