Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1938-09-01 / 3. szám
TÁROGATÓ mel a művészi értékelés gyökerét is a művészinek tartott tárgy ritkaságában találta (azaz abban, hogy az drága vagy régi stb.) Nem volt igaza. De a vadvirágok átlagos emberi megítélésében a ritkaság fontos szerepet játszik. Egy orchidea, amelyért Sumatraba kell menni, értékes: az aranyvessző (Solidago) is értékes Németországban, de Amerikában dudva számba megy. Talán sikerülne valami rokonszenvet ébreszteni a mezők liliomai iránt, ha az emberek még mindig gyógyszertárnak tekintenék a virágos rétet, amint azt a régiek tették. A hugenották La Rochelle-ben sokáig ellenálltak a katolikus ostromnak s a katolikusok részén sok volt a sebesült. Amint egy szépen illusztrált régi növénytani munka szerzője, Regnault, mondja, az ostrom alatt a sebeket majdnem kizárólag a görvélyfü (Scrophularia aquatica) összetört leveleivel gyógyították. A mai hadviselés természetesen a modern orvostudomány higiénikus eszközeivel dolgozik s embertelennek és barbárnak minősítené ilyen természetes eszköz használatát. Ha fogfájásunk van, már nem a kakukfüt (Thymus) vesszük igénybe, hanem a fogorvoshoz megyünk, aki természet-adta fogsorunkat sokkal szebbel cseréli fel; s az asszonyok már nem gondolnak arra, hogy havi zavaraikat ürömmel, (Artemisia vulgaris) hozzák rendba. Az egykor viola szinü Lobelia (Lobelia syphilitica) talán azért változott kékre, mert a jelzője által indikált betegséget ma már senkinek se jutna eszébe vele gyógyítani. Talán csak egy vadvirág van, amelynek a neve Is elég arra, hogy felkeltse azoknak az embereknek az érdeklődését is, akik egyébként nem törődnek a vadvirágokkal: az orchideák. Hogy vannak csudálatos szépségű orchideák, azt mindenki tudja. De ezeknek a tropikus virágoknak a szépségével aligha vetekszik pl. a mi vad kosborunk, a foltos orchidea. De a civilizált emberi nemben benne van az érdeklődés. Miért? Freud szívesen adna erre a kérdésre választ. ( Bogarak.) A bogarak még a növényeknél is kevesebb figyelmet nyernek, pedig úgy változatos szépségük, mint életmódjuk — amint azt Jules Fabre olyan sok szeretettel bizonyította — megérdemelné a velük való foglalkozást. Ha véletlenül homokos talaj van a fü alatt, amelyre leheveredtünk, valószínűleg a szemünkbe ötlik egy igen fürge, szép zöld bogár (Cicindela campestris), amely egy csomó káros rovart pusztít el s azért nekünk dolgozik. A családjának a Napóleonja az óriási tigris bogár (Procerus gigas), amellyel erdős területeken eső után találkozunk, amint nagy komolyan keresztezi az utunkat, nem sok tudomást véve rólunk. Ő a csigák után megy, amelyek előbujnak a természet szépségeit élvezni a nyári eső után. Érdekes megfigyelni a természet temetkezési vállakozóit, a temető-bogarakat (Necrophorus), amint az elhunyt fecske temetéséről gondoskodnak s igy szolgálatot tesznek nekünk. Álló vizek partján érdemes megállni s megfigyelni a Dytiscus-okat, ezeket a hatalmas vizibogarakat, amint fel — feljönnek a vízfelületre lélekzeni. Mit csinálnak odalent, a viz alatt? Nem tudom: de nem lehetetlen, hogy egy haldokló békának adják meg a kegyelemdöfést. A szarvasbogarak (Lucanus cervus) mindig imponáltak nekem, de két esetben feledhetetlen benyomást tettek rám. Egyszer egy fűzfán egy egész rakást (több százát) láttam, valószínűleg az asszonyaik túlkapásai elleni védekezésről tárgyaltak, mert nőstény nem volt közöttük s a fűzfa nem rendes tartózkodási helyük, ezt erre a fontos célra egyenesen kibérelték. — A másik esetet akkor figyeltem meg, mikor egy kevéssé látogatott parkban ültem egy pádon. Két szarvasbogár hadakozott egymással s ebben nagy szerepet játszottak a szarvak. Nem tudom, hogy veszekedtek volna-e, ha szarvuk nem lett volna? Tolsztoj egész bizonyosan azt válaszolná, hogy nem veszekedtek volna, mert ő erősen hitte — amint sokan hiszik ma is —, hogy háborúk nem volnának, ha az emberiség nem gyártana fegyvereket. — Nehéz annak, aki nem fél a bogaraktól, ellenállni a kisértésnek, hogy
