Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1939-04-01 / 10. szám
TÁROGATÓ 11 A Danse Macabre (halotti tánc) és Omphale orsója. Az elsőben egy téli éjszakán halottak kelnek ki a sírjukból s a Halál hegedűjére táncolnak. De mikor a kakas (oboa) megszólal, a halottak visszatérnek a sírjukba. — Herkules, a herkulesi erejű, hirtelen haragjáben megölte a barátját a mithus szerint s ezért büntetésből lealázó munkát kellett végeznie. Befogták fonómunkára, Omphale lycfiai királynő szolgálatában. A kis leány a kénesgyufákkal. (H. C. Andersen meséje) Rettenetes hideg volt; havazott és sötét estefelé járta, az év utolsó estéje volt, Szilveszter estéje. Ebben a hidegben, ebben a sötétségben egy szegény kis lány fedetlen fővel és fedetlen lábbal ment az uccán. Persze hogy volt a lábán cipő, mikor hazulról elindult, de mit ért az? Nagyon nagy volt mindakettő, utoljára az édesanyja hardta őket; rettenetes nagyok voltak. A kicsike akkor vesztette el őket, mikor az ucca másik oldalára iparkodott átmenni, amint két kocsi olyan gyorsan arra hajtott. Az egyik cipőt nem tudta megtalálni s a másikkal egy fiú szaladt el, aki azt mondta, hogy majd bölcsőnek használja, ha egyszer neki is lesznek gyerekei. És igy a szegény leányka csak csupasz kis lábain tipegett, amelyek olyan vörösek és olyan kékek voltak a hidegtől. Öreg kötényében egy csomó kénesgyufát őrizgetett, egy paklit meg a kezében tartott. Senkisem vásárolt tőle egyetlen egyet se egész nap, senkisem adott neki még csak egy sillinget se; éhesen és félig megfagyva vonszolta magát és nagyon nyomorultnak látszott a szegény kis teremtés. A hópelyhek a hosszú, szőke hajába hullottak, amely szépen simult a nyaka köré; de arra persze ő nem gondolt, hogy szép külseje legyen. Két ház közötti zugban — az egyik ház jobban előrerugott, mint a másik — leült és összekuporodott. A hidegtől sajgó kis lábait szorosan maga alá húzta, mert hazamenni nem mert, hisz egyetlen pakli gyufát se adott el s egyetlen sillinget se kapott. Az apja megverné s aztán otthon is hideg volt, épp a tető volt felettük, amelyen át befütyült a szél, hiába tömték be a lyukakat szalmával és rongyokkal. Kicsi kezét majd megmerevitette a hideg. Ó, egy szál gyufa bizonyára jót tenne; hacsak merészelne egyet kihúzni a pakliból megdörszölni a falon s az ujjait rajta megmelegiteni. Kihúzott egyet, sere!, hogyan sziporkázott, hogyan égett! Meleg, világos lánggal égett, mint egy kis lámpa, mikor a kezét köréje tartotta; milyen csudálatos lámpa is volt! A kislánynak úgy tetszett, mintha egy nagy vaskályha előtt ült volna: milyen pompásan égett benne s milyen széfjén melegített! — A kisleány már kinyújtotta a lábait, hogy azokat is megmelegitse — de a láng kialudt, a kályha eltűnt — s ő csak ott ült az elhamvadt kénesgyufaszái maradványával a kezében. Újat gyújtott; az lángolt, világított s ahol a fénye a falra esett, a fed átlátszóvá vált, mint a fátyol. Épen belelátott a szobába, amelyben az asztal ragyogó tiszta térítővel és finom porcellánnal ékeskedett, rajta a szilvával és almával tömött sült liba párolgóit. S ami még pompásabb: a liba kiugrott a tálból s késsel és villával spékelten odadöcögött a szegény lányka elé De ekkor kialudt a kénesgyufa s csak a vastag hideg fal volt látható. Újat gyújtott meg. Ekkor a legszebb karácsonyfa alatt ült. Ez még nagyobb volt és szebben volt díszítve, mint az, amelyet az utolsó karácsonykor a gazdag kereskedőéknél látott az üvegajtón keresztül. Sok ezer gyertya égett a zöld lombokon és tarka képek, amilyeneket a kirakatokban látott, néztek le rá. A kisleány mindkét kezét a magasba nyújtotta — de ekkor kialudt a kénesgyufa, a sok karácsonyi fény mind magasabbra és magasabbra szökkent fel s ő látta, hogy azok az ég csillagai voltak; egyikök le is esett és hosszú tüzsávot vont maga után. “Most valaki meghalt,” mondta a kislány, mert öreg nagymamája, az egyetlen, aki őt szerette, de aki most már halott volt, mondta: “Ha egy csillag lehull, egy lélek száll fel az Istenhez.” Ismét meggyujtott egy kénesgyufát a falon; az köröskörül világított s a fényében ott állt az öreg nagymama, ragyogó arccal, szelíden és szeretetreméltóan. “Nagymama!” — kiáltott a kislány. “Ó vigyél magaddal. Tudom, hogy te is elmész, mikor a gyufa kialszik, amint elment a meleg kemence, a szép libasült és a nagy, pompás karácsonyfa.” Gyorsan meggyujtotta a kénesgyujtókmaradványait, amik még a pakliban voltak; azt akarta, hogy a nagymamát ott tarthassa. A kénesgyujtők olyan szépen világítottak, hogy fényesebb volt, mint nappal. A nagymama sohsem volt ilyen szép, ilyen nagy; karjára vette a kislányt és örömteljes fényességben szálltak a magasba, ahol nem érzett se hideget, se éhséget, se félelmet — hisz a jó Istennél voltak. A hideg reggeli órában a ház szögletében ült a kisleány piros orcával és mosolygó szájjal — holtan, megfagyva az év utolsó estéjén.
