Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1939-04-01 / 10. szám
s TÁROGATÓ síi. Az élet szerintük csak annyiban fontos, amennyiben előkészület a halálra, mint a másvilági élet kapujára. Ha az életet elhibáztuk, még mindig sokat menthetünk meg egy töredelmes gyónással és áldozással. Ezért természetesen beüzentek az apátságba a lelkészért. A plébános meg is jelent s felszólította az öreget, hogy gyónjon meg. A vén csavargó azonban egész határozottsággal nemet mondott s e mellett a “nem” mellett nyakasán kitartott a plébános minden unszolása ellenére is. Ekkor a plébánosnak egy jó ötlete támadt: hátha a testi tisztaság úgy felüditi az öreget, hogy a lelki tisztaságra is vágya támad? és megkérte az apácákat, hogy fürdessék meg az öreget. Az apácák engedelmeskedtek s igy a fürdés után a plébános újra elővette a csavargót. Az öreg szemmelláthatólag felfrissült s most már egész határozottsággal tiltakozott a gyónás ellen. S ebben a tiltakozásban megmaradt a haláláig, amely nemsokára tényleg bekövetkezett. A plébános különös helyzetbe került. íme itt van egy ember, aki meghalt a bűneiben s igy egész bizonyosan elkárhozott. De ha elkárhozott, megérdemli — e, hogy eltemessék? (A csavargókért természtesen senkisem ajánl fel temetési költséget, amely a papok részéről nincs elengedve Magyarországon.) Egész bizonyosan nem. De aztán eszébe jutott, hogy a jó Isten irgalma végtelen s talán mégsem kárhozott el az ember. Ennek a tépelődésnek az eredménye az a kompromisszum lett, hogy eltemeti ugyan a csavargót, de egyházi öltönök és szertartás nélkül, csupán egy Miatvánkot mondva a sírnál. Egy Miatyánk elmondása nem sok ideig tart, de a plébános mégis több időt töltött a csavargó sírjánál, mint a legünnepélyesebb temetésben részesülő halotténál. Alig kezdett bele ugyanis az Ur Imádságába, mikor a csavargó holtteste mellett megszólalt egy fülemüle s alig szólalt meg, mikor több csatlakozott hozzá s végül a temető csak úgy harsogott a fülemülék énekétől. x\ plébános alig tudta elmondani a Pater Noster-t, lenyűgözve áltt ott, hallgatva az ég madarainak a zenés temetését. Az öreg csavargót a fülemülék temették el, mert talán felismerték benne a régi barátjukat. .. Hasonló a másik eset, amelyet 1927 tavaszán tapasztaltam Bécsben. Egyik meleg májusi reggelen hirtelen vihar támadt, amely azonban ép oly hirtelenséggel szűnt meg, amilyen hirtelenséggel jött. A nap ismét kisütött s hamar felszántotta az aszfaltot, csak a virágzó fák lombjain maradt még nedvesség. Az idő olyan csábitó volt, hogy elhatároztam, hogy kisétálok a Práterbe. Mikor már vagy egy órahosszát mentem a Prateralleen egész egyedül, a túlsó oldalon egy fiatal ember jött velem szembe, akinek egész külseje, botja és batyuja a hátán elárulta a csavargót. Jól szemügyre vettem, de ő nem nézett át, csak lesütött szemmel baktatott. De valamit csinált s az a valami költötte fel a figyelmemet. Ez az ember fütyült a madaraknak, nem is egynek, hanem többfélének s a madarak válaszoltak neki. Én sohasem irigyeltem senkit, de ezt a szegény embert irigyeltem. Az emberek ennek se voltak barátai, de a madarak ő vele is barátságot tartottak fenn... (És ezzel búcsút mondunk “A szegénység dicséreti”-nek, de nem a szegény embernek. A szegénység dicséreti-nek az első részét — egy — két fejezet kivételével — majdnem egészen leközöltük, csupán a második rész van hátra, amelynek a szerző “Téma variációkkal” címet adott s amely elméleti fejtegetéseket tartalmaz. Az egész első rész ugyan csupán a második kedvéért Íródott, de a második nem volna valami érdekes olvasmány, ezért mellőzzük. De a szegény embert nem mellőzzük. A jövő számtól kezdve uj sorozatot kezdünk “Történetek a szegény emberről” címmel, amely történetek mindegyike önálló.)
