Tanügyi Értesítő, 1915 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1915-10-01 / 2. szám
2. szám. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 5. oldal. felfogadják érdekből s a kis sovány kosztnak és kemény fekhelynek egyik-másik nagyon megfizeti az árát. Az embernek fáj a lelke, mikor őket kikérdezi, hogy mennyi mindenféle szenvedésen kell nekik átmenni. Persze az eltartójuk kigyót-békát rájuk kiált, hogy ilyen, olyan rosszak stb. Éppen ez igazolja legjobban, hogy családi nevelésről itt szó sem lehet. A családi nevelésnél fődolog a bizalom és szeretet. Az itt ki van zárva. Az eddigi szokás szerint ezeket a men- helyes gyermekeket a gondnoknő helyezte el. Esetről-esetre annak adta, aki nála eziránt jelentkezett. Hogy elég tág lelkiismerettel és kellő körültekintés nélkül kezeltetett ez a dolog, mutatja az a nem éppen örvendetes következmény, hogy felülről kezdik észrevenni, hogy a sok áldozattal nincs arányban az elért eredmény. Magam is azt tartom, hogy nincs rendben a dolog. Az iskola hasztalan küzd, ha az ellenhatás még erősebb. Most az iskola van felhiva az ügy megjavítása érdekében. Ebből az következik, hogy az iskolának kell valamit tennie. De mit? Az iskolának kell kezébe vennie az ellenőrző felügyeletet. A tanítótestület tudta és véleménye nélkül egy gyermek se legyen elhelyezhető. A gondnoknő terjessze a testület elé, hogy hova kit akar elhelyezni. Szóval : ez a szegény-ügy legyen szerves összefüggésben az iskolával. Az igazgató a testülettel egyetértőén elrendelheti a meg nem felelő helyről a gyermeket. Ha ez a szegényügy az iskoláé lesz, ez esetben nem hiszem, hogy annyi panasz merüljön fel. Mit szoktak tenni a behatásoknál is? Egyik nagyobb gyermek megfogja a kisebbnek a kezét, elvezeti az iskolába és beíratja. Az eltartója még arra sem méltatja az ügyet, hogy első ízben felvezesse a kis gyermeket. A nagyobbak már eljönnek maguk is. Az iskola azt sem tudja, hogy kinél és milyen helyen van elhelyezve az illető ? Hogy jön ehhez az iskola? Hogy jön ehhez az a gyermek, kinek az állam viseli gondját ? A szegény ember, ha van egy malackája, nem csapja úgy ki a csürhébe, hanem a pásztornak figyelmébe ajánlja. Sajnos! itt leendő emberekkel szemben rosszabbul áll a dolog. Miután ilyen körülmények között családi nevelésről szó sem lehet, ajánlanám ezen gyermekek nevelésére az internátusi rendszert. Nem szükséges; sőt nem is helyes dolog szegény gyermeket fényűzésben nevelni, mint az bizonyos internátusokban divatos Itt a célszerű, okos és szeretetteljes bánásmód, párosulva az életre neveléssel, mindenkor megteremné a maga áldásos gyümölcsét, mert nem lennének testileg satnya és éhségtől, munkától, álmatlanságtól elcsigázott s szellemileg visszamaradt gyermekek, hanem lennének erőtől és egészségtől duzzadó, s szellemi frissességgel biró növendékek. Lám! a vasutasok gyermekei részére ott van a pazarul berendezett internátusi palota, s a bakterek gyermekei is egyenruhában járnak, parkettes szobában laknak, s villanyfény mellett tanulnak, szóval: olyan kényelemben nőnek fel, hogy némelyik felnőtt korában mesének, vagy eltűnt boldog álomnak tekinti az ott eltöltött idejét; mig ezek éheznek, szenvednek, nem tanulhatnak, szóval: mostoha bánásmódban részesülnek. Miért e különbség ember és ember között? Ha ezek is az állam pártfogoltjai, legalább türhetőbb és szerény ellátást kellene számukra biztosítani. Úgy áll egymás mellett az internátusi és menhelyes gyermek, mint ur és rabszolga. Látjuk mi is; de érzik maguk a kicsinyek is. Mint tanító, kinek ezen elhagyatott gyermekek sorsa szintén a szivemen fekszik: elmondottam észrevételeimet ezen ügyre nézve^ Jó lélekkel állítom, hogy az iskola megteszi kötelességét ott, ahol lehet és annyira amennyire az hatáskörében áll; de a helyzeten javítani: az már hatáskörén kívül álló dolog; azt már csak az általam ajánlott módon lehet orvosolni. Mindaddig, mig ez az ügy ideien ilyen mostoha elbánásban részesül, addig ne várjunk javulást, mert marad minden a régiben. Ma, amidőn fiaink ezerszámra véreznek el a harcmezőn, illő dolog, sőt hazafias és emberbaráti kötelességünk ezen elhagyott
