Tanügyi Értesítő, 1915 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1915-11-01 / 3. szám
3. szám. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 5. oldal. gyermek seregnek évről-évre, napról-napra azt az Isteni igazságot tanítottuk, hogy: „Szeresd felebarátodat mint tenmagadat!“ Fenhangon,ékes szóval hirdettük mindenütt: „Amit magadnak nem óhajtasz, másoknak se kívánd azt.“ Minden munkánk, fáradságunk végcélja az volt, hogy az emberiség a felvilágosodottság korszakát élje, hogy az emberek értsék meg egymást és vége va- lahára mindenki ébredjen fel annak az igazságnak a tudatára, hogy annak aki már ezen a nyomorult sártekén megszületett, joga is van — bár sokszor keserves körülmények között — itt élni is. Princip Gavriló azonban a markába nevet ezen igazság és bölcselkedés hallatára és azt mondja nekünk, idekiáltja kajinul: „Beszélhettek jó vitézek, senki sem hallgat Teátok“. Én vagyok a mai kor embere! íme e nyomorult kis golyócska, ólomdarabocska, lángra gyújtja Európát, ha kell az egész világot! És ígéretét beváltja. Mi pedig állunk, mint a Szodomái sóbálvány és szótlanul bámuljuk a körülöttünk széditően forgó eseményeket. Látjuk, hogy a világháború mint rúgja fel a kultúrát, mint dől össze halomra évtizedes munkánk, mint a szellő által érintett kártyavár. Látjuk, hogy az emberszeretet helyett mint dúl a vandalizmus és miként megy tönkre az emberiség lassan-lassan erkölcsileg és anyagilag. És mindezekkel szemben teljesen tehetetlenül vergődünk. De valaki azt mondhatná: Igaz ugyan, hogy a világháború a legnagyobb mértékben dúl, de azért folyik minden a maga rendjén és módján. Az iskolában tanítanak, a kereskedelem virágzó, az ipar ugyancsak igénybe vau véve, a pénzforgalom nagy, az igazságszolgáltatás fenakadás nélkül működik stb. És tényleg a látszat emellett is szól. Meggazdagodhatnak azonban a kereskedők, megduzzadhat a hadseregszállitók pénztárcája a bankóktól, felemelkedhetik valaki a ranglétrán talán a legmagasabb fokig mig e világháború tart, de a háború végén nem köthető olyan béke, nem található oly feltétel, amely rekompenzálná az emberiséget ama kultúrális és erkölcsi veszteségért, melyet az emberirtó háború okozott. Kinek és minek kellett ez a háború? A kultúrális haladás igen szép fokán voltunk már. A müveit, civilizált világnak kellett e háború ? Nem. Talán a tudatlanság, a sötétség a műveietlenség okozta azt? Nem. Az embernek kellett a háború ! Hiába, az ember nem tagadja meg önmagát. A külső máz, a forma az embert felemelheti a társadalmi rétegekben egy bizonyos fokig, de belsejében ég a pokoli tűz, az irigység, a feketelelkü- ség, a megmérgezett vér, mely mindenre képes és csóvát dob a nyugodtan munkálkodó világba, hogy Európa békés népei a már elsajátított kultúrális érzésből kivetkőzve egymásnak rohanjanak mint a vadon fenebestiái és szétromboljanak mindent, mit a kultúra, a műveltség, az iskola évtizedeken keserves küzdelemmel, nagy fáradsággal megépített. „Gyermekek szeressétek egymást, mint a menyei Atya szeret benneteket“! — mondja a mester az iskolában. De tudja Isten, úgy látom, azt olvasom le az arcáról, hogy talán már ő maga sem hiszi azt, amit mond. Mintha látná, hogy gyermekei, az ő tanulói nem hallgatnak már reá, nem figyelnek oda. Gondolataik messze kalandoznak: a lövészárok, a pusztító gépfegyvertűz, az ágyuk pusztitóhatása, a szuronyos rohamok véres tusája gondolataik egyedüli tárgya. Mintha hallaná a mester tanítványait: Ne arra oktass most minket mester, hogyan vessünk szép, egyenlő betűket a papírra, hogyan tiszteljük, becsüljük meg embertásainkat . . . Elmúltak már azok az idők. Tőrt, kardot puskát, bombát, ágyút adj most kezünkbe! Tedd le a krétát a kezedből, némuljon meg szép igéket hirdető ajkad, vesd le megszokott jóságos arcodról a tudás mázát! Arra taníts most minket, hogy kell ölni, gyilkolni, tűzcsóvát dobni a szomszéd hazára. Arra taníts meg most minket, hogyan tudjuk leggyorsabban, legkegyetlenebb módon belefojtani embertársainkba nyomorult lelkét, miként téphetjük embertársaink testét cafatokká, hogy hírmondó se maradjon belőle. Azt mond meg mester, hogy juthatunk embertársaink holttesteikből alkotott piramisok
