Tanügyi Értesítő, 1913 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1913-01-01 / 1. szám
6. oldal TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 1. szám. Ki tudja vájjon a hajnali fény nem terhes fellegekkel sötétített este előhirnöke-é ?! Ki mondhatja, hogy a kelő nap sugarait holdvilágos, csillagok milliárdjaitól ragyogó éj váltja fel ?! Vájjon a reggeli borfl, derű lesz-é este ?! Ki tudja, vájjon a reggeli örömet nem váltja-é fel sötét bánat este?! Remény nélkül nincs élet. Reményeink nekünk is vannak. S mert nem százados tölgyfák, de szerény ibolyák a mi reményeink, azért ápolnunk kell, hogy este ne legyen okunk siratni azok hervadását. Reményünk fájának két ága van. Egyik anyagi, másik erkölcsi kívánalmainkat táplálja, élteti s a haladó kor követelményei szerint azt növeli. S egy, a másik nélkül tanító szívben a gyökerét nem leli. Munkálkodunk érte reggeltől estéig! Küzdünk. Bizva-bizunk! Dolgozunk s nem eredménytelenül: ezt dobogja szivünk, erről győz meg nyugodt lelkiismeretünk. S mégis ? ... . Munkánk hasznos, eredményes. Ezt nem tagadja senki, sem fent, sem lent. Elismerik szóval, megcáfolják tettel s ez az ami hitünk, reményünk fáját őrlő szóként rágja, ami kebleinkből a sajogó érzést naponként kiváltja. Mit tegyünk ? Hogy az újév reménye, vágya váljon valóságra ? Hogy örökzöld legyen reménységünk fája? Ne csak tanítók, de férfiak is legyünk, Ne csak a munkában, de a küzdelemben is egygyekké legyünk. Ne legyen a mult a jövőnek a képe, átkos visszavonás s egymásnak a soha meg nem érhetése! Dolgozzunk és küzd- jünk egymásért és együtt! Hisz’ dolgoztunk mi eddig is magunkért, egymásért, a társadalomért, édes szép hazánkért, ezt még ellenségünk ellenünk sem meri letagadni. De a küzdelemban már másképen állunk. Két pártra oszlott a magyar tanítóság a küzdelem harcmezején s nem testvérként küzdött, de ellenfél gyanánt állt szembe egymással; ezért nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő; ezért a sok: „miért“. Azért a két párthoz volna egy pár szavam most újév reggelén. Egymást meg nem értve, két pártra oszolva a mi ügyeinknek nem lesz foganatja. Dolgozhatunk akkor orcaverejtékig, még sem juthatunk el a révbe estéig. Hanem ha kéz-kézbe’! Nem csüggedt kebellel, nem törött reménnyel, de válvetett munkával s jobb jövőben bizó hittel, lelkesült seregként megyünk küzdelembe! Ha mindkét párt leveti kopottas ruháját, elhagyja a leikétől idegen régi harcmodorát. Ha az egyik ébred dermeteg álmából, a másik enged tüzes harcvágyából. Ha mindenik párt gyarlóságaitól megtisztulva keresi azt az utat, melyen együtt haladhat: akkor majd nem lesz, aki a pártoskodás miatt elkedvetlenedve félre vonul a küzdelem színteréről s alig-alig pislogó reménnyel szemléli a történendőket. S amit akkor teszünk, mondunk, határozunk: azt aztán álljuk is halálig, nem csak gyűlésünknek az eloszlásáig 1 Akkor örökzöld marad majd reménységünk fája s nem szánalmas mosoly lesz munkásságunk díja, küzdelmeink ára; akkor megértenek, meghallják szavunkat s nem csak szó, de tett és értékeli munkánk s jobb jövő lesz reményűnk jutalma. Ha majd nem az irigység, talán a magunk haszna, vagy az átkos visszavonás űz el a közös munka oltárától, távolit el az együttes küzdelem harcmezejétől, hanem az egyetértés áldó szelleme, az egymás szeretete késztet a munkára, buzdít küzdelemre : akkor nem lesz a gyötrelmes óévnek siralmas újév a folytatása, akkor váltja fel a reggeli sírást vidám mosoly este, akkor . . . majd csak akkor lesz a magyar tanítóságnak boldogabb újéve. A hit, a reménység szivet-lelket melegítő, éltető sugaraitól pedig ne zárjuk el teljesen magunkat. Mert akinek keblében a hit melege kihűlt, akinek lelkében a remény virága elhervadott, aki nem tud bízni egy jobb boldogabb jövőben: annak kezéből kihull a munka eszköze, a küzdelem fegyvere.
