Tanügyi Értesítő, 1913 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1913-03-01 / 3. szám
6. oidal TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 3. szám. levegővel, tagjainkat erővel s két orcánkat az egészség rózsájával látja el. A mai kort az idegesség korszakának szokták mondani. Annyira uralja ez ma az embereket, hogy kérkednek vele. Igaz, hogy a minden oldalról megkívánt túlhajtott szellemi munka az idegeket fölötte rongálja, de hiba, hogy a szellemi munkát legtöbben rosszúl magyarázzák s azt hiszik, akkor élnek igazán, ha egész életüket — pihenés nélkül — csupán annak szentelik. E ferde felfogás következménye a rossz emésztés, ami az idegrendszer harmonikus működését zavarja. Az ilyen egyének ingerlékenyek és ez sok szellemi munkásnál odáig megy, hogy nem tud uralkodni benyomásain, a legcsekélyebb alkatmatlanság miatt szívdobogást kap. Ez az elsőfoka az idegességnek. Ha elejét nem vesszük, az idegesség egyre terjed s a vége rendesen a hisztéria. Az ily szülőktől származott gyermek örökli az ideggyengeséget. Azért látni manapság már a 4—5 éves korban annyi idegbeteg gyermeket. A gyermekkorban kell tehát e végzetes betegségnek gátat vetni. Ki kell pusztítani addig, amig a túlfeszített szellemi munka, a megélhetés nehéz gondja rá nem nehezedik a már gyengült idegzetű gyermekre. Meg kell őt óvni e borzasztó betegségtől. Mozogni, játszani kell a gyermeknek minél többet, hogy e kór rajtuk ne győzedelmeskedjék. Azt akarom látni, hogy a gyermekek fussanak és birkózzanak; hallani akarom éneküket és lármájukat, látni akarom, hogy féktelen örömrivalgásukban s fáradhatatlan jókedvükben, hogyan csorog róluk az iz-* zadság. Ily módon nyugodtak és komolyak lesznek az iskola padjain s nagy megelégedésünkre annak idején egészségeseknek és erkölcsösöknek fogjuk őket látni. (írja Man- tegazza.) Az Így nevelt gyermeken az idegesség nem vesz erőt s ha volna is benne, mielőbb ki fog veszni. Ne tiltsuk el a gyermekeket tehát a játéktól, ugrándozástól, az életadó mozgástól soha. „Hadd legyen a játék az ő igazi foglalkozása, mert a játszani szeretés az idegek jó egészségének bizonyítéka“. Popán László. Post festa. Múltkori számunkban a tanítói fizetésrendezéssel nem foglalkozhattunk, mert lapunkat, a nyomdász sztrájk fenyegető közeledtére való tekintettel, még a törvény- javaslat benyújtása előtt sürgősen lezárni kényszerültünk. Most ismét elestünk az érdemleges hozzászólás lehetőségétől, mert bevégzett tényekkel állunk szemben, azért csupán a fizetésrendezéssel kapcsolatosan felmerült legkiemelkedőbb mozzanatokhoz kívánunk nehány megjegyzést fűzni. * Elismerjük, hogy az uj törvény pénzbeliig valamicskét javított a tanítók tűrhetetlen helyzetén, azt azonban sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a főkérdésben a csatát elveszítettük. Legnagyobb erőfeszítéseink dacára sem sikerült a kormányt rábírnunk arra, hogy az állami tanítókat az 1893. évi IV. t.-c. hatálya alá vonja. Pedig e nélkül vajmi keveset ér az egész fizetésrendezés. A gyújtó anyag továbbra is ott maradt a tanítóság lelkületében. Zichy gróf azzal érvelt idevonatkozólag, hogy a felekezeti tanítók rangsorozása hatáskörén kívül esik, igy az egységes elbánás elvénél fogva az állami tanítókat sem helyezheti az állami tisztviselőkkel egy alapra. Ezen indoklás tarthatatlansága és célzatossága nyilvánvaló. Különös, hogy az állam éppen csak bennünket nem hajlandó belhivatal- noknak elismerni. Az őszinteség hiányát magán viselő eme balfelfogás ellen a leg- határozattabban tiltakozunk s az állami tisztviselők közé való tényleges besorozta- tásunkra jogosultságunkat továbbra is fenntartjuk. * Az elfogulatlan szemlélő álláspontjára helyezkedve megállapíthatjuk, hogy az állami tanítók vezetősége, illetőleg a hetes bizottság jelentős eredményeket ért el a minősítés módosítása, a tanítók és tanítónők lakbérének, fizetésének egyenlősítése, a régebbi szolgálati évek rekompenzálása, az
