Tanügyi Értesítő, 1913 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1913-02-01 / 2. szám
4. oldal TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 2. szám lernest, gyönyörködtetőt és tetszetőst produkálni. Bizony, bizony mondom, hogy ezen nyilatkozatom után, mely egyszersmint meggyőződésem is, az én igen kedvelt kartársaimnak sokáig alkalmatlankodni nem fogok, az igen tisztelt smindig nagyrabecsült kartársnőimtől pedig már most is bocsánatot kérek, hogy mégis vakmerősködtem! Most pedig előszedek a lomtárból egy olyan régi portékát, ami nem való a kirakatba és mégis ott van, amit mindenki csúnyának tart, mégis megnézi, amin mindnyájan szeretnénk túladni és még sem sikerül ; azoknak gyártóit az Ízléstelenségről meggyőzni, annak felhagyására legalább nálunk rávenni nem lehetett. Nem akarok türelmükkel visszaélni. ígérem, hogy olyan rövidre szabom e tárgyat, mint a nyuifarka s hogy szavamnak helyt álljak, már itt kinyilatkoztatom, hogy még csak javaslatot sem teszek annak miként való megoldására. Most pedig rátérek a tulajdonképeni dologra. Ide-oda való csatangolásom közben két igen kellemes tapasztalatot tettem, ami rendkívül kedvesen hatott reám ; egyik a madaraknak gondozása, nagy szeretete; másik a kerítések és házak falának tisztasága. Utcákon, kertekben, parkokban úgy sétálnak és repkednek az erdei madarak, mint minálunk a házi szárnyasok. Nem hessegeti ezeket sem nagy sem kicsi, sőt ellenben magukhoz csalogatják. És ebben a mesterségben valóságos művészek. Azt lehet mondani, hogy a gyermeket már a bölcsőnél szoktatják a madarak szeretetére. Ha az emberek a parkokba kisétálnak, soha sincs zsebük eleség nélkül, melyet a madarak etetésére szántak. És mily édes jelenség, mikor a tötyögő embermoszat maga is részt kér a madarak megvendégeléséből és ha morzsáit már felszedték s más után várakoznak, mily boldog örömmel fut uj ele- ségért! Mint a fentiekből látszik csak egy kis jóakarat kívántatik és e hasznos kis jószágok ösztönszerüen is ragaszkodnak jól- tevőikhöz. E tekintetben mi is jó utón vagyunk; a madarak ünnepe előbb-utóbb megtermi gyümölcsét és a pajzán gyermekek nem fogják léppel, tőrrel, kalitkával kínozni, flóberttel lövöldözni a kedves éneklő madarainkat. De hogy mikor érünk a másik dologhoz, azt tudni nem lehet! (?) E tekintetben mi még a kezdeményező lépéseket sem tettük meg vagy legfellebb ott tartunk, mert egyébnek nevezni a jóakaratu beszélgetéseket, figyelmeztetéseket — hogy t. i. a házak falának, kerítéseknek befirkálása csúnya — nem lehet. Tessenek elhinni, hogy sokszor még nem is kárhoztatandó ez a cselekedet. Én pl. megfigyeltem, tanúja voltam mikor az első osztályos apróság teljesen öntudatlanul valóban ösztönszerüen, ott, hol ilyent már látott, magában motyorékolva rajzolgatta a betűket s vezényelte magának a kereken felt és benne le-t. Tehát a példa vonz; ők látták a belüket s utánzó képességüknél fogva hasonlót cselekedtek, de mindenesetre annak tudása nélkül, hogy ez csúnya és nem szabad. Nem igy azonban a példaadók. Ezek már nagyok és a falakra firkált példák azt bizonyítják, hogy ezek már nem a betűvetésnél tartanak, hanem igen sokszor jól írnak és azt is jól tudják, hogy mit írnak. Az ilyen írások láttára a méreg fogja el az embert és szégyenpir szökik az arcába. Az ilyen már megbotránkoztató. Ezek a rüpők gyerekek és kamaszok a megrontói és meg- mérgezői a szelíd és jó nevelésüeknek. Az ilyenek ellen a tisztaság szerető háztulajdonosok nem tudnak védekezni vagy nagyon drágán. Én ezt a külföldi városokban egyáltalában nem láttam, pedig keresve-kerestem. Honnan van ez, mi ennek a magyarázata, rájönni nem tudtam ?! felemlíteni meg res- teltem és szégyeltem, hogy nálunk az iskolás növendékek között ilyen ronda divat van. Nem akarok hosszadalmaskodni. A tény, hogy ez ocsmány szokás iskolás gyerme
