Tanügyi Értesítő, 1912 (11. évfolyam, 1-10. szám)
1912-01-15 / 1. szám
2 TANÜGYI ÉRTESÍTŐ zanak, tetszetősek a fülnek, csak a gyomrunk nem akarja bevenni. A mennyi Ígérgetést kapott a tanítóság, hát az sok ! Ha azt mind pénzre lehetne beváltani, lehetne már akár minden tanítónak lakhelyén egy-egy emeletes palotája és még mindig maradna mit aprítani, a tejbe. De hát sajnos az Ígérgetésekre ma még nem ad a boltos kenyeret, a szabó ruhát a cipész lábbelit s igy keservesen tapasztaljuk, hogy ma is a nyomorúság, szegénység, tengődés rabjai vagyunk. Azért — habár az elmúlt esztendő reánk nézve semmi kedvezőt nem hozott, mint azt,hogy közönségesen leéltük s igy egy lépéssel ismét közelebb jutottunk a sirhoz — mégis sokat tanulhatunk történetéből. Megjegyezhetjük magunknak első sorban azt, hogy a tanítóságnak, mint ahogy azt már nem egyszer mondtam, nincs oka optimistának lennie. Vajmi kevesen vagyunk, akik az elmúlt év végére a tanítók anyagi helyzetének javulásában nem hittünk; igen sokan holt bizonyosra vették drágasági, családi, személyi vagy bármi cimen is anyagi helyzetünk javulását, sőt sokan annyira bizonyosra vették a pótlék megérkezését, hogy 50—70 százalékig kontóztak is reá. És mi lett a dolog vége? Semmi. Azaz, hogy mégis: egy nagy csalódás. Másodszor az a kedves, jóleső megnyilvánulása mely a nagy közönség részéről nyilvánult meg, szolgáljon erkölcsi elismerésül végzett munkánkért. A magyar társadalom, a magyar sajtó osztatlan elismerése, igazságos, jogos álláspontunkhoz, kéréseinkhez való csatlakozása a tanítóra nézve mindig ér annyit, mint egy odadobott kegyelemmorzsa, mely az éhező gyomrot felizgatja, de soha le nem csillapíthatja. Harmadszor okulva az elmúlt év csalódásain, állandóan legyünk mindig résen és kisérjük állandóan figyelemmel erkölcsi és anyagi helyzetünk ügyét s ha annak veszélyeztetését látnok, találjon bennünket a küzdelemre való felhívás egy táborban. Most már ezeknek előrebocsátása után önkényt előtérbe tolul ez a kérdés: Hát 1912-ben mi lesz velünk?
