Tanügyi Értesítő, 1912 (11. évfolyam, 1-10. szám)
1912-12-01 / 10. szám
4 oldal TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 10. szám még, ha mennél kevesebb fokot alkalmazunk az elbírálásnál, mert 2—3 fokon köny- nyebben megtalálhatjuk a helyes módot úgy, hogy az a tanulóra nézve jó hatással legyen s ne rontson. Az osztályozásban a tanuló tehetségei és törekvései ismeretéről való igazságos véleménymondás nyilvánul meg. Ahoz, hogy ilyen lehessen s legyen, nélkülözhetlenül szükséges a tanulónak alapos ismerése. Ha az osztályozás a mai keretben a mai móddal nem felel meg a paedagogiai, a lélektani elveknek, tisztán ezen múlik. Azok az esetek, mikor a megbuktatott gimnáziumi tanulók öngyilkossá lettek, arra a gondolatra vezetnek, hogy az ők lelki életük az osztályozó tanárok előtt ismeretlen volt. Pedig igen valószínű, hogy azokban az esetekben nem a bíráló és osztályozó tanár volt a hibás, hanem a tanuló. Azonban ezek az esetek sürgetőleg indították meg a klas- sifikálás mai módjának behatóbb vizsgálását s vezették oda azt a mozgalmat, ahol áll ma. Az osztályozás akkor helyes, ha a bíráló igazságos, a tanuló törekvéseit, érzelmét, képességét és szorgalmát figyelembe veszi s ha igy ezeknek mérlegelésével megtalálja az illető nemesre sarkalásához, javításához, emeléséhez és ambicionálásához az utat. Ez az osztályozásban a lényeg s ehez képest az, hogy több-kevesebb foka legyen az elbírálásnak, lényegtelenül eltörpülő kérdés. Ám a tanuló törekvéseit, gondolkodás módját, érzelmi irányát, tehetségeit, akaraterejét, szorgalmát megismerni nem kis feladat. A bíráló és nevelőtanár vagy tanító kell, hogy igen gyöngéd érzésű s lélekbe pillantani tudó legyen és kell, hogy sok időt szenteljen arra, hogy tanítványait kiismerje, megfigyelje. Ha aztán alaposan minden mozzanatot ismer, ha sikerül belepillantania a tanuló lelkivilágába, akkor az osztályozást úgy felhasználhatja, hogy neveljen vele, hogy irányítson, hogy a tanuló életkedvét, munkásságát fokozza, hogy lelkében a tanulnivágyást felébressze, vagy legalább is az akaratát megfogja. Azt hiszem, hogy azokban az esetekben, mikor a tanulót az osztályozás elkedvetlenítette, mikor pl. a tiszteletet érdemlő szorgalomnak a tehetség gyengesége mellett megfelelő méltányló elismerése nem nyilatkozott meg, nem ismerték a tanulót. Meg vagyok győződve, hogy az osztályozás akkor lesz igazán eredményes nevelő és javító jutalom, ha a tanuló gyermeket lelki mivoltukban ismerni fogjuk. Adjanak időt erre minden- fokú és fajú iskolában a tanítással foglalkozóknak, ezzel az erkölcsi nevelés bensőbb és eredményesebb lesz s a tanítás is javul. Minden olyan irány, amely a tanítással foglalkozókat ettől a nevelést igazán intenzivebbé tevő munkától elvonja, kárára van az iskolaügynek, az emberiségnek s elősegíti azt, hogy a futólépésben haladó s az iskolán kívül sokat dolgozó tanító emberek az iskolai munkát gépiesen végezzék. Már pedig mennél több lesz a rideg, gépies eljárás az iskolai munkában, annál értéktelenebb lesz a nevelés is. Arra, hogy iskolai rendszerünkben van a hiba, elég megemlítenem azt, hogy akárhány iskolában egy év alatt 1—2-szer felelnek a tanulók. Vájjon ott aztán milyen értékű az osztályozás s lehet-e nevelő ereje?? Nem régen egyik Francia földön pár évet töltött derék magyar ember az ottani egyetemi éveiből beszélt el egymást nekem. Mint mondá, ott az egyetem tanárai a tanítványokat csoportonként felváltva előadásaikon kivül társaságukba vonják. Ilyen módon nagy ráhatással vannak az ifjakra erkölcsileg is s ez a tudománynak megkedveltetését is fokozhatja. így aztán a tanár is megismeri az ifjakat s irányítani igazán képes. Én az osztályozásnak a mai módjában legnagyobb hibának azt tartom, hogy nem alapszik a tanuló teljes ismerésén. Most már csak az a kérdés, miként kellene tör- íénjék az osztályozás a megfelelőbb móddal, a tanuló alapos ismerése mellett? . . . Nagybánya. Székely Hrpáö. ♦♦♦ ♦♦♦
