Tanügyi Értesítő, 1912 (11. évfolyam, 1-10. szám)
1912-01-15 / 1. szám
tanügyi értesítő 9 OTTHON. Három fiú. (John Moultrie.) Van egy fiam, egy kis fiam, most lesz öt éves ép, Szeme okosságtól ragyog és lelke szende, szép; Váltig dicsérik: ennyi észt nem látott senki rég’ S hogy gyermekem eszes, komoly, bármily parányi még. Magam sem értem, hogy lehet, de kérkedem vele: Nincs senkinek ily kellemes szelíd tekintete. Szive gyöngéd, ragaszkodó s tudom nagyon szenet, De anyjáért ma még bizony talán el is feled. Leginkább bámulatba ejt gondolkodó esze: Boldog, ha bárki bármiről eltársalog vele; Fura kérdésekkel gyötör, ha együtt ballagunk, Játékiról ritkán esik ilyenkor szótanunk: Mi más gyermeknek oly gyönyör : labdázni nem szokott, Inkább a felnőttekre néz s úgy tesz-vesz, mint azok. Kicsinyke szive nyugtalan s gyakorta elmereng, A mi világunk s más világ sejtelme benne reng; Anyjához térdel, úgy tanul rebegni hő imát, Lelkét magasztos ihlete csodásán lengi át. Ha majd eléri nagy korát imádott gyermekem, Bizton hiszem: nálam bölcsebb s buzgóbb ember leszen; Ha fürtéit simitgatom elnézve szép szemét, Gondolni sem merek reá: vesztén mit érzenék. Van egy fiam, másik fiam, három éves gyerek; Ó mily kedves, mily szép, mikor ajkán mosoly lebeg S ezüstös hangon térdemen mint kis madár cseveg. Égkék szeme nem oly komoly, mint bátyjáé, tudom, S eltéved még a gondolat lelkében félúton,
