Tanügyi Értesítő, 1912 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1912-01-15 / 1. szám

10

TANÜGYI ÉRTESÍTŐ

De kisded szive mélyiben a hálaérzet ég S a szeretet ragyogja át gyöngéd tekintetét.

Ha az utcán sétál velem, bámulja mindenik S fiamra áldást esdekel, oly kedves oly szelíd.

Játszik, enyelg akárkivel s ha egyedül marad, El-elbabrálva hol, mivel, ajkán lágy dal fakad. Tekintete, mint napsugár, szivet, lelket vidít,

Mézet nyújt, ha örvendezünk s a búra balzsamirt.

Ha egykor nagyra no az ég kegyelje úgy szivét,

Mint most a mint melengeti keblén a földi lét.

S ha sírja mellett könnyeink forró patakja hull:

A vesztén támadt mély sebet hegessze be az Ur.

Van még egy harmadik fiam, nem mondom meg korát: Nem számit annál hó meg év, ki már a mennybe szállt;

Nem töltött vélünk éveket, — alig pár hónapot,

Aztán megunva földlakót, örökre elhagyott.

Alakja, arca, nem tudom, immár milyen lehet,

A dicsfényt meg nem láthatom angyalfeje felett. Lelkében minden gondolat s üdvének érzete Nagy, mély titok, csak Istenünk szeme nézhet bele,

De sejtelmem rebesgeti, hogy most már ott pihen,

Hol minden boldogult gyerek: a mennyek kebliben. Tudom: nem érzi lelke már az élet kínjait,

Gyöhyörtelt álmai felett az üdv súgóra ring Tudom: ott fényes szárnyain angyalhad rengeti S az ég csodás szépségéről édes dalt zeng neki Tudom: fölöleljük anyja s én a drága gyermeket,

Mikor már könnyek zápora szemünkből nem pereg.

Két bátyját sok baj érheti, ő boldog odafenn,

Örök békét élvez, mig ők itt lenn tán sohasem.

Lehet: lelkűnktől elveszi a sátán lelkűket,

De rendűiét len’ él hitünk, hogy ö mindig mienk.