Tanügyi Értesítő, 1911 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1911-03-15 / 3. szám
TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 9 Ha tehát ráakadunk a lelkijelenlét elvesztésének forrására, ezen az utón könnyen föltalálhatjuk azt a segitő akciót is, melyei magunkat a meglepetésektől körül vértezzük. Gyakran állítsuk képzeletileg magunk elé az élet bajait. Különösen gyermekeinket készítsük el az eshetőségekre. Világért se ijeszszük halálra, de készítsük elő úgy őket, mint családunk tagjait. Hányszor lehet hallani például, ha nagy tüzesetekről, rabló- támadásokról, vizbefulásokról, vadállatokkal való találkozásokról akar valaki beszélni ilyen kényeskedő szavakat: — Jujuj, ne is beszéljenek ilyenekről! — Ne rémítsétek a gyermekeket! Pedig igen tanácsos beszélni, eseteket fölhozni. Hadd halljuk, tapasztaljuk, Mit tettek azok az elmondott esetekben. — Mit tennél te, gyermekem, ha veled történik ez vagy az az eset ? Sőt, ha ilyen eseteket nem olvasunk : állítsuk képzeletben magunk elé. A gyermekek elé is. Ilyképen gondolatunk, ismeretünk körét oly képzetekkel népesítjük be, a melyeket a veszély, a hirtelen, meglepetésszerűen főibukkanó baj már készen talál. A lélek ezek segélyével nyugodt marad. Tudatos állapotát nem veszti el. Mert mintegy rá fel van készülve. Ami eddig ugyancsak képzeletileg volt meg, de most valójában bekövetkezett. Ezen, mondhatnám lelki előkészítés nagyban emeli a lélekjelenlétet és éberséget. Sok-sok kellemetlenségtől, ijesztő rémüléstől ment meg. Sőt sokszor életünknek is biztos villámhárítója. „Temetkezési segélyzőegyesület.“ (Hozzászólás.) Belépek, — de nem a létesítendő temetkezési segélyzőegye- sületbe, hanem azok sorába kiket a szerkesztő ur szívesen fogad, mint hozzászólókat. Igaz, nem mindenki foglalkozik szívesen olyas
