Tanügyi Értesítő, 1911 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1911-03-15 / 3. szám
TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 7 A lelkijelenlét és éberség nevelése. Irta: Bodnár Gáspár, a pedagógia tanára. Szomorú eseményről beszélgetnek az emberek. A minap este egyik polgártársunk háza előtt valaki kétségbeesve kiáltozta: — Tűz van! — Emberek, segítség ! Polgártársunk felesége e pillanatban összerezzent. Majd mikor az ablakon át megpillantotta az est sötétségét pirosra festő tüzes lángokat, szivgörcsöt kapott. És ott terült el nyomban élettelenül a padlózaton. A tűz pedig nem náluk volt, hanem szemben velük. És az ijedtség mégis az ő életét oltotta ki. Hány ily esettel találkozunk az életben ! Valóban elmondhatjuk, hogy nagyon sok baleset, ijedelem csak azért válik hálálos kimenetelűvé, vagy legalább is megrázóvá, leverőhatalmuvá, mert az emberek nagy része elveszti lélekjelenlétét. Mert nem erősödött meg lelkűknek az az ébersége, ellentálló ereje, melynek segedelmével nem lehet oly könnyen, oly öntudatlan állapotba jutni, mikor aztán az ember egészen tehetetlen. Szomorú, megrázó példa erre az ököritói katasztrófa. A halál falujának tragikus sorsa. Jól mondja a francia Montaique, hogy a bátorság nem a karok és lábak szilárdsága, hanem a léleké. Az, aki lélekjelenléttel esik el, ha lábai roskadoznak is, térden állva védi magát. Érdekes megfigyelni egyes előforduló veszedelmeknél, mint vész el sokaknál a tudatos állapot, vagy mily fonák cselekedetekre vezeti az embert a megzavart lelki egyensúly. Saját szememmel láttam, hogy egy asszony hihetetlen merészséggel mentette meg a nagy bádogedényben álló zsírt, mely már a melegségtől olvadó félben volt. És mentés közben a tűzre öntötte. Egy másik esetet is hallottam. Óriási tűz volt. Gyermekeket alig tudtak kimenteni a veszélyből. Az anya pedig jajongva kereste az udvaron a búbos tyúkot. Az ököritói halálos zűrzavarban nem hogy védték volna az emberek egymást, de rémületükben úgyszólván egymást taszították a biztos halálba. Ha az az erőkifejtés, az életösztönnek reflex, ön
