Tanügyi Értesítő, 1909 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1909-02-25 / 2. szám

4

tanügyi értesítő

Kétségkívül az összes akaratéletnek a jó, igaz és szép iránti céltudatos törekvését, mi az egyes egyének étikai alapirányának mélyítését segíti elő.

A modern embernek meg kell tanulnia, hogy helyesen Ítéljen az összes szociális és politikai élet fázisai közt. Cselekedeteit is mindig bizonyos elv irányítja s igy sohsem fog csatlakozni a gyenge és jellemtelen emberek tömegéhez, hanem ellenkezőleg önerejében bízva követi majd polgári kötelességeit, minek következtében nem eshetik áldozatul valamely hazafiat- lan vagy kulturellenes ágitálónak sem.

A régi iskola didaktikai formáiban leginkább csak az anyagot ölelte fel s minden üdvét annak hiánytalan, módszeres feldolgozásától várta, de a tanítványok egyéni életével vajmi keveset törődött.

Épp azért ez iskolából csakis úgynevezett „dobzse Lászlók“ mindenre igennel felelő emberek kerültek ki, akik erős akarat és világos itélőerö híján az élet hullámzó áradataitól ide-oda hányatva vajmi sokszor siralmas hajótörést szenvedtek.

Ez elkerülhető, ha az ifjúságot szellemi önállóságra neveljük. Engedjük meg, hogy szellemi szárnypróbálgatásaikat önállóan végezzék, mert egyéni sajátságaikat csakis ily módon juttathatják érvényre.

Pedagógiai főcél: szellemi önállóságra való nevelés önálló munkálkodás által; mert a jelenkori erőteljes és céltudatos nevelésnek ismertető jele az egyén rátermettségét fejleszteni, az önálló szellemi erőket felfedezni és élesbiteni.

De a valóságban azért még nagyon távol állunk e nevelési ideál elérésétől, dacára az oly sok irányú örvendetes előrehaladásnak.

Az eddigi szokásos didaktikai séma szerint a tanítási mód a tanító és tanítvány közti egyoldalú érintkezésből áll. Eszerint a tanító tanít, fejteget, anyagot nyújt előadó formában stb., mig a tanuló többé-kevésbbé semleges tétlenségben marad.

Pedig pszichológiai, pedagógiai és szociális okoknál fogva tanácsos a tanítványok egyéniségei között a szellemi kiegyenlités.

Elismert igazság, hogy az élet csakis az élettől áthatott munkálkodásban nyer tápot s igy az elavult formájú kérdező- előadó kultus nem egyeztethető össze az uj iskola alapprinci- piumával: „individuális, önmagában erős egyéniséget nevelni, mely képes legyen nemcsak önállóan Ítélni, hanem bizonyos körülmények közt helyes kritikát is szolgáltathasson valamely helytelen dolog, rossz cselekedet fölött.

Ha pedig a szociális élet az egyesektől az utóbbit követeli, akkor határozottan az iskola feladata, hogy minden alkalmat megragadjon a fenti cél elérése érdekében.

Úgy látszik a régiek is kedvelték a társalgási methódust, mert a 12 éves Jézusról fel van jegyezve, hogy ő nemcsak hall-