Tanügyi Értesítő, 1909 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1909-11-25 / 9. szám
TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 5 A történetek megismétlődnek! A jelenlegi ideális tanügyi törvények alig láttak napvilágot, máris megjelentek a hiénák, hogy rágódjanak rég feledésbe merült szabályokon, mert kicsinyek ahhoz, hogy — mint Nubia párduca — maguk szerezzenek maguknak táplálékot. Ilyen gondolatok futnak keresztül agyamon, midőn egy fiatal gk. lelkésszel folytatott beszédem fölött elmélkedem. Előre is felállítom azt a tételt: „A józan gondolkozásu nemzetiségi népnek a magyar állameszme iránt táplált ellenszenve, olykor gyűlölete csakis a népet félrevezető hazafiatlan lelkészek agitatiojának az eredménye.“ Szántszándékkal hagyom ki a tanítót, mert Magyar- országon mást, mint magyaros gondolkozásu tanítót, nem ismerek, jobban mondva nem akarok ismerni. A kik nem ebbe a kategóriába tartoznak, azok csak „fekélyek a hazának testén,“ már pedig egy máskülönben egészséges szervezetből a fekélyt ki szokták operálni. Tősgyökeres magyar faluban él egy jómódú földmivelő ember, kit magyar anya szoptatott s ki azért maga is az. Elmegy a fia tanulni, pap lesz belőle. De mivel oláhul beszélni nem tud, megkeresi Balázsfalvát, honnan visszatérve, nem restell azt mondani: „román vagyok.“ A hűség kedvéért megjegyzem, azt is hozzátette: „de magyar állampolgár.“ Szépen hangzik ez az utolsó szó, de — tudom én azt, — nem szívből származott. Meg is vagyok a felől győződve, hogy tiszta román nyelvű nép közé jutva, meg fogja tagadni ezt. Ha avasány oláhnak fiától hallottam volna, jóleső érzés töltötte volna el lelkemet, de igy: szinte hallani vélem a prédára leső holló károgását, látni vélem a puszták félelmes királya lakomájának maradékán ólálkodó hiéna vontatott sikoltását. A magyar embernek nagy, megbocsáthatatlan hibája az, hogy igen könnyen assimilálódik. Elmegy katonának a magyar is, elmegy a tót és az oláh is. Ezek hazamennek úgy, mint eljöttek, de a magyar megtanult egy uj nyelvet. Tudom én jól, hogy mindenki annyi ember, a hány nyelvet beszél, de az már egyenesen veszedelmes, hogy látva a más tartózkodását, magunk keressük az alkalmat az érintkezésre. Sok, régen tiszta magyar község elfajulása igazolja állításom igazságát. Engem a tünet bánt, gondolkozóba ejt és fokozottabb kitartásra serkent — hiszem és tudom — sok, igen sok kartársammal együtt, kik mind át vannak hatva a magyar állameszme fenséges gondolatától s az uj hóditó vezér zászlaja alá sorakozva küzdenek, mint uj hódítók Magyarország még egyszer való meghódításán.*) Monoky Sándor. *) A tiszta magyar ember gyermekét, ki oláhul nem is tudott, a balázsfalvi seminárium oláhhá nevelte. Ha ez csak egy eset volna, szótárgyát alig képezné. Ez nem azon egy ember hi-
