Tanügyi Értesítő, 1907 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1907-04-25 / 4. szám

16

tanügyi értesítő

Pályáztam.

— Nős, vagy nőtlen ember-e tanitó uram ? Kérdi a főtiszt, lelkész, iskolaszéki elnök ur, mikor korteskedni elmentem.

— Nőtlen vagyok, felelém, mire sem gondolva.

— No, ez helyes, folytatja az elnök, ez nálunk fontos kérdés, mert nekünk, tudja tanitó uram, leányaink vannak, aztán . . . hát . . . tudja no már a kántor ur mire célzok?

Eszem ágában sem volt, hogy az elnök ur mire céloz, azért egykedvűen kérdeztem:

— Számithatok-e az elnök ur nagybecsű támogatására?

— Oh igen, az enyémre feltétlenül. (Jól kezdődik, gondolám.)

— Köszönöm.

— De azért jó lesz a kántor uramat is meglátogatni. Neki is leánya van, aztán . . . hát . . . izé, hát hisz tudja már tanitó uram, mire célzok.

— Eszem ágába sem volt ez újabb célzás sikere, de azért elmentem a kántorhoz is.

— Nős, vagy nőtlen mester uram ? Kérdi a kántor ur.

— Nőtlen vagyok.

— No ez rendjén volna, mert hát tudja mester ur, nekünk leányaink vannak, aztán ... hát ... izé .. . hát úgy is tudja már mester ur mire célzok. (Ez is céloz.)

— Eszem ágába sincs ... de azért megkérdeztem :

— Számíthatok a kántor ur (csak) becses támogatására ?

— Bizonyára, én a mester urra szavalok.

— Köszönöm.

— De azért jó lesz az alkurátor komámhoz is besétálni. Neki is leánya van, aztán . . .

Nem vártam be a mondóka végét, mert úgy is tudtam, hogy „célzás“ lesz a vége. De azért elmentem az alkurátorhoz is. (Borzasztó, ennyi lány egy faluban)

— Nős, vagy nőtlen ember-e kántor uram ! Kérdi ez is.

— Hát persze, hogy nőtlen vagyok, mondám már türelmetlenül.

— Igen helyén való dolog, folytatja vicekurator, mert hát. . .

Nem vártam végig a szokásos mondókát, mert ez is célozni fog.

— Számíthatok (egyszerűen) támogatására?

— Óh nagyon is, hamár a fii kurátor komám ide szaval, hát mán csak a mondó vagyok, hogy én is oda szavalok.

így jártam végig a korteskedés kálváriáját, kezdve az iskolaszéki elnök úrtól a tizenkettedik tagig, a harangozóig, mert ő volt az utolsó tag, mint egy nagy káptalanban az utolsó kanonok. Amikor betértem a harangozó, azaz a tag ur b. hajlékába, ott találok hat szépreményü collegát, kik megtörve bár, de duzzadó reménnyel dőltek el: ki a tulipános ládára, ki a kis ágyra, ki erre, ki arra. Jómagam is a végét jártam már, a lábaim, türel-