Tanügyi Értesítő, 1907 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1907-04-25 / 4. szám

TANÜGYI ERTESITO

17

mem, eszem már megtagadták a szolgálatot s nekem is csak a kösz önésre volt talán még időm és kedvem, aztán aztán ... oda kerültem, ahová a többi. Szerencse, hogy nem volt még egy tizenharmadik iskolaszéki tag, mert azt nem kérhettük volna meg, igy egy célzással is kevesebb lett.

Szép csendesen nyugodtunk a házban, mikor pár órai jóleső pihenés után ébredeztünk, csodálatos módon hétről felszapo - rodtunk tizenháromra. Tizenketten igen gyászosan néztünk ki a kiállott sok célzás, lótás-futás után, csak egy volt közöttüuk vig, csak egy volt kit a remény nem táplált és sok „célzás“ nem ért. Ez az egy colléga nős volt, a többi tizenkettő boldog, vagyis boldogtalan nőtlen, vagy özvegy ember. A nős colléga jól mulatott rajtunk, mert kirívóan leolvasható arcunkról : „Küzdelem a létért“. Ő ahogy megkezdte a korteskedést az elnöknél — látva, hogy itt csakis nőtlent választanak meg — mindjárt be is fejezte a harangozónál, hol mosolyogva, megválasztásának minden reményéről lemondva szemlélt végig minket, a küzdő bajnokokat. Miután szemügyre vettük egymást: megtartottuk az ismerkedést.

— Én N. N. vagyok B—bői.

— Én B. B. vagyok N—bői.

— Én A. A. vagyok X—bői stb. stb. s miután igy szépen megismerkedtünk: beszélgettünk. Beszélgetés közben árpás szemekkel néztük egymást, ki-ki bízva önmagába no meg a „célzás“- ra. A harangozó a szögletben ült, hamiskásan mosolygott dere- sedő, vöröses bajusza alól, s bizonyosan azt gondolta magában :

— Szegény fiuk! Vájjon melyiké lesz ezek közül a rektoria ! Hát én melyiket szeressem ? Hm, hm, bajos, bajos választani, no de se baj, majd megmondja az anyjukom, no meg a Bözsi lányom.

Bizalmas beszélgetés, eszmecsere közepett mindenki magát tartotta favoritnak, miglen ki nem sült, hogy korteskedés közben mindnyájunkat egyformán ért a „célzás,“ ígéretek özöne és a biztatás, igy tehát igen-igen egyforma sánszaink vannak a választásra vonatkozólag. Ez a tudat egykissé derűsebbé, vigabbá tette kedélyhangulatunkat, mi közelebb hozott minket egymáshoz. De nem sokáig. Sötét vésztjósló felhőként közeledett felénk a másnap. Vasárnap: a hangerő próba s egyszersmind a választás nevezetes napja. Ez úgy ütött közénk, mint a bomba. S mintha valamennyiünket egy gondolat lepett volna meg: ki-ki önkénytelenül különböző rácsogással köszörülte a torkát. Másnap megkezdődött a valódi hangverseny. Csodálatos hangok, mindannyian fenomenális operaénekes lettünk volna, mindenki a magas „c“ felé gravirált, volt olyan is, ki bátran odaállhatott volna Mayer- beer „Prófátáját“ elénekelni, a publikum jobban mondva a t. iskolaszék csak úgy dűl az élvezettől. De nem sokáig, mert hiába, minden próbaéneklésnek vége szokott lenni. Tizenkét hős énekes megelégedetten hagyta oda a küzdő teret. A nős colléga megelégedetten konstatálta, hogy ezek közül bármelyik megérdemli a rectóriát.