Tanügyi Értesítő, 1906 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1906-05-25 / 5. szám
TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 17 kozni, úgy előre is figyelmeztetem, hogy ideje az elolvasással kárba veszett és azt erre ne pazarolja. Hogy mégis e kis lapokban írom meg, teszem azért, mert talán lesz annyi köze a kis históriának kartársaimhoz, hogy iskolánál és tanítóval történt, no meg mint mindenből, ebből is lehet valamit profitírozni például : milyen illendőséggel kell valamelyik sötét éjjelen a házi gazdát saját padján fogadni és minő módon kelle nem várt kitüntető megtiszteltetést viszonozni ? Az 1879. évi boldog szüreti vakációt élveztük; ki, hogy. Én itthon szórakoztam, mert az előző évek egyike óva intett a szatmári hegy szépségeinek és kellemeinek gyönyörétől, különösen sáros időben. Soha se felejtem el a szatmárhegyi első drága szüretem. Még akkor nem verte ki az ág a szememet, legényember voltam s a táncot különösen kedveltem és erre számítottam itt is. Így állván a dolog, mi volt természetesebb, minthogy vado- nat uj topánkába tettem meg kirándulásom. Már a leszállásnál meg volt a bosszúságom. Nyalka topán- kám átkozottul összesározódott s a takarítással még fertelmesebbé lett. Távol sem volt még az időben olyan nagy város a hegy, mint ma s nem lehetett egy füttyentésre fel s egyre lent teremni. Ily körülmények közt nem volt mit tenni, mint bosszúsággal is tűrni az állapotot. Ravasz gazdám észre vette ezt és gonoszul megtréfált érette. Estig csak megülíünk otthon, mint kotló a tojáson, de akkor kiadta a parancsot, hogy induljunk, mert a szomszédból már kétszer is üzentek utánunk, hol egy kis vidám szórakozás leszen. Nem szabadkoztam, mert untam magamat, azt pedig, hogy oda künt nem csak nagy, de igen barátságos is a sár — borközi állapotban lévén — már elfelejtettem. Úgy ösmertem én akkor a hegyet, mint ösmerem ma a Szahara sivatagját. Vihetett engem ahova akart. Vakon követtem. Vitt is, vakon is követtem, mert olyan korom sötét éjszaka volt, hogy nem csak vezetőmet, de magamat sem láttam. Azt azonban lépten-nyomon tapasztaltam, hogy átkozott sártengerben ctibukkolok és topánkám mindegyre megmerül. E feletti, dühömnek minduntalan kifejezést adtam s bár gazdám ördögi röhögése fokozta is azt bennem, összeveszni nem mertem vele, mert attót tartottam, hogy úgy elnyeli a föld előlem, mint a muzsikus cigányt a farkas-verem; aztán mehetek, ha tudok hova. No de addig bukdácsoltunk, mig végére jutottunk a kin- szenVedésnek, tett helyre értünk s mondhatom, hogy bőséges kárpótlást nyertünk a kiállott szenvedésért. Olyan helyre mulatság volt ott, hogy még most is a számon az ize; ezen kiviil olyan szép leánnyal táncoltam, hogy pipa legyek ha — most elibem kerülne — kísérteibe ne jönnék, ismét megpróbálni a régit. Úgy raktam, mintha megfizettek volna érette s azon vettem észre magamat, hogy amint az elpárolgó vendégekkel a tánchelyiség bővült, az én topánkám is ugyanezt cselekedte és midőn egy
