Tanügyi Értesítő, 1904 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1904-02-15 / 2. szám
tanügyi értesítő. 5 toltak hozzá s bizonyos dicsőséget találnának abban, hogy elmesélhetik összejö veteleik alkalmával azt, a mihez mások támogatása, segítsége nélkül jutottak. 6. A vallástani órák, mint egyúttal erkölcsiek is, kizárólag czélom szolgálatában állanak. Itt csak az a fő, hogy a hitoktatás a nép szelleméhez tudjon alkalmazkodni. 7. A tiszta erkölcs megóvására és a nép kedélyi életének gazdagítására, hogy minő kiszámíthatatlan haszonnal volna egy kitűnő nemzeti olvasókon yv, azt mondanom is fölösleges. Ennek nagy- nagy, terjedelmesnek, olyannak kellene lennie, mely a nemzet szellemi kincsét magában foglalja, s mely a mellett olcsó, hogy a nép nehézség nélkül megszerezhesse. 8. Azonban mindezen általam előadottak hiábavalók, ha a pap és tanító nem áll hivatása magaslatán s nem bir mindazon kellékekkel, melyek öt a nép előtt kedvessé, a szellemiekben nélkülözhetetlenné teszik. Okvetlenül szükséges, hogy mindkettő jól ismerje nemzete irodalmát és tudjon érette lelkesedni s az eszméért, melyet meg akar valósítani, áldozatot hozni. Olvasson, tanuljon sokat, tanulja különösen azt alaposan, a mit a népnek akar átadni; a kis gyermeknek mindenből csak a legjavát szabad n uj- tania. Ezek volnának röviden azon szempontok, melyek szerint eljárnunk kellene, hogy a nép mulatságainak népies, zamatos izét meg ne rontsuk, költészetének himporát a tudákoskodás durvaságával le ne töröljük, sőt észrevétlenül, de biztosan erősítsük a költészetét, dusabbá, gazdagabbá tegyük nemzeti érzését s korlátozzuk és kiirtsuk az erkölcsi burjánt, mely e tiszta helyeken is tanyára lelt már. Hogy pedig annál biztosabban czélt érjünk, tegyük úgy, hogy a szándék észrevehető ne legyen cselekedetünkben, ne tűnjék ki, mit akarunk; engedjük a népet egészen a népnek, hadd meséljen ő magának. Ne legyünk ott szereplők, a hol zzerepünk nincs s ne legyünk hallgatók, ha jelenlétünk zavarólag hatna. Nekünk csak akkor van köz veteti cn szerepünk, ha azt a fölburjánzott erkölcstelenség parancsolja s itt első a pap, csak azután jövünk mi. Különben a magyar falukban - hála Isten — ily szereplésre még nincs szükségünk. Mindazonáltal örömmel foglalkoztam e kérdéssel, s véghetetleniil örülnék, ha csekély erőmmel a megoldást valamennyire olősegithcttem. Nagyocsed. Nyóky György. Pótlás. Nagy ribillió támadt a gondnoksági „Utasítás" azon rendelkezésére, hogy a kivonást pótlással kell tanítani. Hogy az öregek fejet csóváltak, ezen ne csodálkozzunk : ők hosszú időn keresztül tökéletesnek tapasztalták a kivonást, nem akarnak újítani. Az a mentség már nem fogadható el, hogy „azért nem tanítjuk, mert magunk sem tudjuk/' A tanítónak -— ha egyéb által nem — a „Néptanítók Lapja" által alkalma van és volt arra, hogy a tanítás módszerének haladását figyelemmel kisérje. A tanító figyelmének ki kell terjedni mindenre, a mi a kultúra fejlődését jelenti, hogy ne kutatná tehát azt, ami éppen legközelebbi szakmája : a módszert. Itt ismét tekintettel kell lenni arra, hogy egyik módszer a felfogatást teszi könnyűvé, mig a másik az életre készít. A mai élet pedig: gyorsaság. Ha a régiek emlékező tehetsége bámulatos fejlettséget mutatott, ma a gyors tájékozódást, a találékonyságot kell kifejteni a tanulók lelkében Az iskolának a kor tükörének kell lenni, de mindig egy kissé szebben mutatónak. Ne habozzunk tehát kijelenteni, hogy a pótlás a mai kor követelménye, tehát azt kell alkalmazni a kivonás tanításánál. Erre ugyan minden tanítónak rá kellett volna jönni, de az erős meggyőződést máról holnapra megváltoztatni ne akarjuk, mert evvel az önérzetet jogtalanul sértjük. Meggyőzni és nem legyőzni kell az ősihez ragaszkodó konzervativizmust. Nézzük tehát a dolgot: 4 alapműveletről beszélünk a népiskolában. Ezek közül kettő többitő, kettő pedig kevesbítő művelet, mindkét fajtánál a máso
