Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
I Emlékezés a bánhidai munkatáborra 137 derült, az egyik fiú, Dénes Gyuri egy könyve hozzá került. Hogyan? Hát ez volt, amiért a fiúk feljelentették a háború után és ezt én se tudtam, de nem is akartam védeni. Egy évet kapott elsősorban a gyávaságáért. (Felfüggesztve, majd felmentették. T. I.) 1944. május. Papptól kapok négy nap szabadságot, hadd nősüljek meg. Akkor már egyedül nem járhattunk, csak keret kíséretében, de ez tulajdonképpen védelmet is jelentett. Api vállalkozott a kíséretre, mondván, hogy neki valami dolga is van Pesten. Persze ott aludt nálunk, azaz Mucinál - Mamikánál, én meg vágtattam Ágihoz, egyedül, hülye fejjel, karszalaggal és katonasapkával, persze szabadságos levéllel a zsebemben. Felszállók szabályosan a hátsó kocsi-hátsó peronra - zsidók csak ott utazhattak nehogy baj legyen az utolsó pillanatban és ne tudjak megnősülni. Hát így legyen rendes az ember - elkap egy őrmester és elkezd egzecíroztatni a villamoson, meg hogy merek én egyedül kíséret nélkül utazni a villamoson. Elveszi a szabadságos levelemet, azzal, hogy bekísér a városparancsnokságra. Ez volt az a helyzet, amikor hiányzott az Api. Könyörgésre fogtam, életemben először és utoljára - hogy engedjen el, holnap lesz az esküvőm. És csoda történt, elengedett, ha nem is könnyen. Mondanom sem kell, hogy visszafelé már nem volt rajtam sapka, meg a karszalag, és attól kezdve úgy járt a szemem előre, oldalra és hátra, mint a villám. 500 méterre figyeltem, hogy mi a helyzet. (Ezt a szokást megtartottam az ostrom alatt is, de ez már egy más történet.) Másnap megyünk az anyakönyvvezetőhöz, ott közli a pasas, hogy szó sem lehet házasságról, Ági édesapja nem magyar állampolgár, Homonnán (Szlovákia) született. Szegény apósom rohant az állampolgársági igazolványért, csodák csodája, megkapta és másnap a pofa összeadott bennünket, persze kézfogásról, gratulációról szó sem volt. Ez után alapvetően rosszabbodott — ilyen Alföldi őrmester-féle intermezzók ellenére - a helyzet és a főhadnaggyal a viszony. Nőtt a bizalmatlanság, gyakorlatilag nem is beszéltünk egymással - persze kivételekkel, pl. Takács Gyuszi nem változott, rendes maradt. Még a nyáron megkezdődött Bánhida felett a repülőgépek vonulása. Nappal az amerikai légierődök vonultak el fölöttünk százával, nagy magasságban és kéttörzsű vadászgépek követték őket - gyakorlatilag háborítatlanul. Az éjszaka az angoloké volt, minden derült éjszakán hallottuk a gépek dübörgését. Talán szeptember közepe lehetett, amikor - benn volt a táborban gyakorlatilag mindenki - egyszerre egy légi harc tanúi lettünk. Egy kisebb gép üldözött egy nagyobbat, fel, le, jobbra, balra tekeregtek jó öt percig. Aztán egyszerre a kis gép lelövi a nagyobbat, a keret Pappal az élén felujjong: „Jól van kis Messerschmitt”! Aki tudott közülük biciklire pattant és rohant a lezuhant gép felé, tőlünk talán egy kilométerre lehetett. Nekünk meg lógott az orrunk, sajnáltuk az amerikait. Egy óra se telt el, jöttek vissza, most már az ő orruk lóg, kiderült, hogy a német gép maradt fekve. Mondanom sem kell, hogy jó napunk volt, bár a sorsunkon ez mit sem változtatott.3 3 Az eset nem szeptemberben történt, hanem még nyáron: az általam gyűjtött adatok szerint 1944. június 27-én lőtte le az amerikai 31. vadászrepülő osztály egyik P-51 Mustang vadásza a német 76. rombolóezred egyik kétmotoros, Me 410 B-2/U-2 típusú gépét Bánhida mellett. A német gép két fős személyzete (Walter Karbstein törzsőrmester pilóta és Ernst Keller szakaszvezető hajózó távírász) elesett - B. Stenge Csaba.
