Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
138 Emlékezés a bánhidai munkatáborra Elérkezett 1944. október 15-e. Ez is vasárnap volt, mint majdnem minden fontos dátum a háború során. Halljuk délelőtt a rádióban (nekünk persze nem volt, de a keret több tagjánál szólt) a Horthy proklamációt. Egymásra néztünk: lehet, hogy vége- legalábbis számunkra - a háborúnak? De az igazság az, hogy - és ezt nemcsak utólag mondom - valami nem stimmelt. Nem jött semmi a proklamáció után, se kiegészítő, se kommentár, csak többször beolvasták. A fiúk egy része már indult volna haza, mondván, hogy vége hál’ Istennek az egésznek, a keret tagjai magukba ros- kadva hallgattak. Ekkor mondtam a fiúknak, beszéljük meg, mit csinálunk, de ne itt a keret jelenlétében. Menjünk ki a tópartra, ott magunkban lehetünk. Ott aztán - talán elsősorban az én hatásomra - úgy döntöttünk, hogy egy-két napot várunk, lássuk meg mi lesz. Sajnos az én „óvatosságomnak” lett igaza. Mire visszaértünk a táborba, a rádió már hívta Beregfy vezérezredest, akiről sejtettük - tudtuk, hogy nyilas. Szóval gyorsan vége volt a boldogságnak. Ezután már teljes volt a zavarodottság. Percről percre újabb hírek, hogy mi lesz velünk. Hallottuk, hogy Papp főhadnagyot beviszik zászlóalj segédtisztnek és egy Ocsovay nevű ’’öreg” főhadnagy jön a századhoz, aki már volt még előttünk a századnál és nem volt túl jó híre. Közben páran védlevelet — Schutzpass-t - kaptunk hazulról és azt még el tudtam érni Pappnál, hogy felküldjön bennünket Weiss Gyurival és még egy sráccal Pestre - az úgynevezett „védett századba”, a védlevelesekhez. Akkor még azt hittük, hogy ez valami védelmet nyújt. November közepén el is indultunk menetlevéllel, Takács Gyuszi szakaszvezető kíséretében Pestre, az Aréna útra (Dózsa Gy. út) az ottani zsinagógába, ahol a „védett század” parancsnoksága volt. Beléptünk négyen a kerítésen belülre, maximális kupleráj, teljes összevisszaság- no ebből nem néz ki semmi jó. Mondom a srácoknak, gyerekek itt nem maradunk, itt túl sok a zsidó, ezt a nyilasok nem nézik el. Akárhova, de el innen. Takács Gyuszi ki is vitt minket, aztán ő visszament Bánhidára, mi meg szétváltunk. Ketten Gyurival a nagybátyja kárpitos műhelyébe mentünk, ez a Dob utcában volt egy alagsori helyiségben és ott éjszakáztunk. „Levetkőztünk”, azaz levettük a holmit, ami a munkaszolgálatra emlékeztetett és újból civilekké lettünk. Persze papírjaink voltak, hamis zsoldkönyv, szabadságos levél, ehhez én igazán hozzá tudtam jutni, a bélyegzőt is szabadon kezeltem. Másnap elváltunk egymástól azzal, hogy megkeressük a családunkat, Ágit illetve Pannit, és meghatározott helyen másnap délben 12-kor találkozunk. Hát nem találkoztunk, csak én voltam ott. Gyuri, amint kiderült, valahogy a Gestapo műhelyébe került és így elvesztettük egymást szem elöl, csak hónapok múlva találkoztunk újra. így hangzik Vasadi Pál beszámolója, majd leírja azt az időszakot, amelyet budapesti bujkálással töltött a felszabadulásáig. S most egy másik beszámoló. A bánhidai visszaemlékezések idején, úgy kilencven-kilencvenegy táján felkeresett otthon, Budapesten Vámosi Ernő, egy győri könyvkereskedés alkalmazottja: beszélgetni a múltról és odaadni nekem családtörténetét, benne a munkatáborunkról írottakat. Ebből is idézek, hadd legyen minél szélesebb az emlékezés palettája. A munkával foglalkozik: „Én is a kubikus munkára lettem beosztva, mely kegyetlenül nehéz volt, mert gyakorlatom ehhez a munkához nem volt. (A Szerző közbevetése. A munkaszolgálatnál gyakori jelenség, hogy teljesen gyakorlatlan, testileg az adott feladatra alkal-
