Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
146 Emlékezés a bánhidai munkatáborra megmentsük a fagyveszélytől.” Féltették tehát az erőmű fontos berendezéseit, nehogy azok végérvényesen használhatatlanná váljanak. Az üzemképes állapot megtartása volt tehát a legfontosabb feladat a dolgozók szemében. Az üzemi jelentés 11. oldaláról való idézet még inkább bizonyítja ezt a törekvést: „A karácsonyi ünnepek alatt erőművünk területe hadszíntérré vált. A harcok során a német páncélosok az erőmű épületét, a széntárolót és takarást nyújtó egyéb létesítményeinket fedezésül kihasználva, az ellenség tüzérségi tüzét berendezéseinkre idézték, minek következtében azok igen sok, de szerencsére nem túl súlyos gránát- és aknatalálatot szenvedtek.” (Ezek után a károk felsorolása következik.) „A gépi berendezésben e találatok kárt csodálatosképpen úgyszólván alig okoztak. Az év utolsó hete a károknak - a helyben lakó és az összlétszám kb. 20 %-át kitevő személyzettel elvégzett (a környékbeli munkásaink a harcok miatt bejárni nem tudtak) - ideiglenes helyreállításával és szükségszerű javításával telt el. A feladatnak rendelkezésre álló alkalmazottaink az ellenséges tűz alatt, nagy bátorsággal és önfeláldozással tettek eleget.” Mindehhez még azt is szükséges hozzátenni, hogy „a hosszú ideig tartó harcok alatt lakásaik nagy részben megrongálódtak, élelmiszereik és ruházatuknak nagy része elveszett” - hangzik az idézet. A növekedéssel azonban még jó ideig várni kellett. Február - legalábbis ami a harcokat illeti - nyugodtan telt az erőműben. Légiriadó ugyan 16 esetben volt, de ez miatt csak az óvóhelyre kellett vonulni a munkásoknak. A légiriadók kapcsán kell megemlíteni azt a Bánhidán ma is élő legendát, amely szerint azért nem találta bombatalálat az erőművet, mert az angolok megkímélték a tőkéjükkel épült létesítményt. A gondolat valóban logikusnak tűnik, de ellene szól az, hogy az angol-amerikai légierő általában nem bombázta a magyar erőműveket. Valószínűleg azért, mert az erőművek megbénításához elegendő volt a távvezetékek szétrombolása. Ezt Bánhida esetében a harcok során többször is megtették.9 S végül a történet e részének befejezése: ”Az erőmű tehát teljesen leállítva, de üzemképes állapotban (a győri távvezetékek is épek) érte meg 1945 márciusát, a felszabadulás hónapját. Március 20-ig azonban a front is végig vonult még egyszer az erőmű létesítményein és ott ismét sok minden tönkrement. Azok az erőfeszítések tehát, amelyeket a munkások tettek, ismét a háború martalékául estek. Az áramot immár csak magának fejlesztő üzem körül és magában az erőműben is - különösen március második felében - gyorsan peregtek az események. A szovjet csapatok 9 Az angolszász érdekeltségű ipari létesítmények a közhiedelemmel ellentétben nem voltak kihúzva a szövetséges légierők célpont-listájáról. Ennek ellenére a bánhidai erőmű nem kapott közvetlen, célzott bombatámadást (erre pedig a magyar légvédelem is folyamatosan számított). Ennek oka talán megtalálható az amerikai 15. légi hadsereg törzsének részletes irataiban (National Archives). Téves elképzelés az is, hogy az erőművet azért nem támadták, mert elég volt a vezetékeket megszakítani: ezeket sem támadták szándékosan, csak véletlenül (először 1944. március 17-én szakították meg az erőmű elektromos vezetékeit amerikai bombázók felhő feletti kényszeroldásos bombadobással lakatlan, erdős területen, mikor fogalmuk sem volt, hova esnek a bombák). A kérdéskör vizsgálata talán megérne a későbbiekben egy külön tanulmányt is - B. Stenge Csaba.
