Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
I Emlékezés a bánhidai munkatáborra 147 egyetlen lendülettel Bánhidán túl - nyugat felé szorították a németeket. Előtte azonban az alkalmazottak még egyszer tanúbizonyságát adták, mennyire magukénak érzik az üzemet. Még 1944 októberében a Szálasi-kormány elrendelte a hadműveleti területek: lakóhelyek és üzemek „elnéptelenítését”. Nos, 1945. március 18-án időszerűvé vált az erőmű és a lakótelep elnéptelenítése. „Este a megélénkült harctevékenységre és a szovjet hadsereg közeledtének hírére a pártmegbízott (Henney Emil) az állomás német katonai parancsnokával több tehervagonból álló menekülő vonatot állítottak ki az erőmű elé, amelyet azonban csak a vendéglősünk és néhány alkalmazott hozzátartozója vett eltávozásra igénybe.” így e nehéz időkről szóló, a néhány évtizeddel ezelőtt kelt dolgozat. Öt kivégzett munkaszolgálatos Újra a barakkoknál vagyunk, december vége felé. Röviden emlékeztetek a helyzetre. Ekkor zárták be a bánhidai tábort: a II/4-esekét, a Vértesszőlősre kihelyezettekét, és Nagypatárpusztán a testvérszázad II/3-ásókét. Közeledtek a szovjet csapatok. Mint olvashattuk, 26-án indították útnak a tábor lakóit, (már aki még ott volt) nyugat felé. Belekerültek a dunántúli halálmenetbe. Volt a bánhidaiak között olyan, aki már előzőleg felszökött Pestre vagy máshova. Másoknak menet közben sikerült kereket oldaniuk: egy észrevétlen pillanatban beleborultak az országút árkába. Olyan századbelivel is találkoztam később, aki valamelyik ausztriai koncentrációs táborba jutott, ott szabadult fel. Többen, nem tudom hányán, ez utólag már megállapíthatatlan tehát menet közben szöktek meg. Kinek sikerült életben maradnia, kinek nem. Ez utóbbiak közé tartozott az öt, Kömlődön kivégzett fiú. Nálam két esztendővel fiatalabbak voltak, már nem ismerhettem őket. Emlékükkel 1989-ben ismerkedtem meg. Tragédiájuk 1945 legelején történt, aztán a feledés homálya borult rá. Egy titokzatos levél indította meg, a nyomozásnak és a feltárásnak mozgatója, lelke Homor György ezredes lett. De hallgassuk meg őt magát. Idézek átfogó, részletes beszámolójából, amelyet 1991-ben küldött el nekem. A záró jelenettel kezdi: „1989. március 31. A helyszín Kömlőd, községi temető. Iskolások, fiatalok, idősebbek, a falu lakossága, de vannak itt idegenek is, akiket a faluban soha nem láttak. Vannak a megyétől, Oroszlányból és természetesen a községből különböző szervek vezetői, képviselői. A temető szélén egy új sír, néhány napja készült el. Rajta nem- zetiszín szalaggal díszített koszorúk, virágok, s egy fekete márvány-táblán a felirat: A fasizmus öt áldozata 1945. A sír mellett felállított mikrofonnál a község tanácselnöke, Madari Ferenc ünnepélyes sírkőavató beszédét mondja. Részlet a beszédéből: „Itt Kömlődön a felkutatott adatok tanúsága szerint öt munkaszolgálatos fiatalembert végeztek ki a község felszabadulása előtt. Az élet reményében szöktek meg a
