Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
I Emlékezés a bánhidai munkatáborra 135 századímok lebetegedett és a századirodára kellett valaki. Az „oktató urak” (a régebben itt szolgáló muszosok) között nem találtak, hát jó volt az újonc is. A próbagépelés úgy látszik bevált, bár nem voltam egy versenygépíró, de hát a katonai színvonalat úgy látszik megütöttem. Aztán kideiült, hogy elődöm betegsége hosszantartó és én közben „bedolgoztam” magam. Kiválóan, pormentesen söpörtem fel az irodát meg a hasonló tevékenységeket is ragyogóan végeztem. No meg írtam a napiparancsokat, jelentéseket, létszámról, és mindenféle kutyafüléről. Aztán elérkezett a karácsony. Két turnusban hazamehettünk 3-3 nap szabadságra, utána szétoszlott a kiképző század háromfelé. Én a 4. századba kerültem Bánhi- dára Ungár Gyurival, Weiss Gyurival, akivel ott kötöttünk barátságot, meg még százegynéhány magammal. Bánhida mellett, a Kömye felé vezető út mellett építettek elődeink egy barakk-tábort, ami 3 barakkból állt, egy latrinából és egy kútból. Hát ide költöztünk be, lényegesen jobb körülmények közé, mert priccseken, szalmazsákokon feküdhettünk, igaz, hogy emeletesen, de mindenkinek megvolt a maga helye. Egyik nap (talán a harmadik héten) megjelent Papp hadnagy és átvette a parancsnokságot. Másnap behívott és közölte, hogy én leszek a századímok. Hát egye fene, elfoglaltam a parancsnoki harcállást a törzsbarakkban. Ez nagyon előkelő hely volt, mert ott volt az iroda, a raktár, a konyha, a műhelyek, az Api szobája és vagy 20-an ott is laktunk, az ún. törzs: cipész, szabó, géhás (Weiss Gyuri lett), szakács (Singer Bandi nevű óriás), akivel egymást patronáltuk. Én egy-egy kimenő vagy szabadságos levéllel, ő egy-egy csajka csontvelővel és „vigyázással”. Ez utóbbihoz annyit, hogy söpréseim elismeréseképpen Jóba” lettem a hadnaggyal, később Papp főhadnaggyal és időnként megengedhettem magamnak, hogy kérjek tőle hol magamnak, hol másnak egy-egy egy-két napos eltávozást. Hogy bekerültem az irodába, azt jelentette, hogy felszabadultam a keret egyes tagjainak gonoszkodásától, a kiképzés gyönyörűségeitől és még tekintélyem is volt előttük, mert azt hitték (és én ezt igyekeztem meg is erősíteni bennük), hogy főhadnagyunk „hallgat” rám. Pedig ez - legalábbis azt hiszem - tiszta blöff volt. Hogy egészen az volt-e, az sohasem derült ki. (Itt egy érdekes kiegészítés következik ahhoz, amit én is írtam Egriről.) Attól kezdve Egri szakaszvezető volt a legjobb keretlegény. Jelleméhez és eszéhez tartozik, hogy a barakkban, ahol ő parancsnokolt állandóan hallgatta az angol rádiót. 1943 lehetett, mikor azt mondta: mit képzel ez a Hitler, hogy nyerheti meg ezt a háborút? Hát nem látják a németek, hogy már el is vesztették? Szóval ilyen is volt, persze nem ez volt a jellemző, bár Bánhidán viszonylag nyugodt volt az élet. Azért volt olyan is, hogy Jóm Kipurkor Papp megengedte, hogy a csobik (csobogósok, Kárpátaljai vallásos zsidók) benn maradjanak a barakkban és imádkozzanak. Egyszerre - én az irodában voltam - rohan az egyik csobi hozzám, hogy a Teszár kizavarta őket a barakkból és csinálja a hacacárét, feküdj, föl-t, kettőt meg is ütött. Elfogott a pulykaméreg, berohantam és elkezdtem a Teszárral Papp főhadnagy nevében ordítani, hogy meri ezt csinálni, hogy meri megváltoztatni a parancsot, amit Papp adott ki. (Ez is blöff volt, mert biztos, hogy Papp nem állt volna mel-
