Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
136 Emlékezés a bánhidai munkatáborra lém egy őrmesterrel szemben, de hát nem volt ott.) Az a szemét erre behúzta a nyakát és eloldalgott, magam sem hittem volna, hogy ilyen sikerem lesz. Dohányvételezés. Nagyszerű buli volt, mert előbb az egész századnak járt cigaretta és ezt csak Pesten lehetett beszerezni. Weisz Gyurival kettőnk bulija volt, 3-4 napig tartott, amíg el tudtuk „intézni”. Később már csak a keretnek járt, de akkor is mi mentünk, csak akkor már felváltva. Biztos havi egyszeri hazamenetel volt, de valamit mindig kitaláltunk, úgyhogy azért két hetenként otthon voltam. Azt hiszem, 1943 végén állították össze az első menetszázadot, talán húszán maradtunk Bánhidán Pappal és a keret nagy részével. Úgy tudom, hogy ezekből senki nem jött vissza, beleestek a voronyezsi áttörésbe2, csak a keretből jött vissza pl. Te- szár, akinek a karján megismertük egy bajtársunk óráját. De dicsekedett is, hogy talált valami halálfejes zacskót és azt beleszórta a fiúk levesébe, vagy ötvenen haltak meg tőle, de saját kezűleg is lelőtt többet a fiúk közül. (A szerző hozzáfüzése: az első menetszázadban én is benne voltam. Nem „önként”, mint azt Lantos idézett levelében írta és nem is olyan körülmények közé kerültünk, mint azt Vasadi vélte: Prosz- kurovig mentünk, majd 1944 márciusában megkezdődött a visszavonulás. Én néhá- nyad magammal fogságba kerültem. S mint említettem már, a század néhány hónap múltán Békés megyébe került s ott a szovjet csapatok felszabadították őket. Tudtommal mindenki túlélte ezt az időszakot. T. I.) Teszár - folytatja Vasadi - tanúvallomásaink alapján életfogytiglani kapott, azért nem kötelet, mert nem volt közvetlen tanú a gyilkosságokra. Bánhidát ezután feltöltötték, a mi századunkat is, meg pár km-rel odébb Patár-pusztán is létesítettek egy tábort, azt hiszem, két század muszossal. Hogy minek, azt nem tudom, mert a hűtőtó bővítését a mieink be is fejezték. Azt hi- zem ez az egyetlen munka, ami hasznos volt és amit a muszosok be is fejeztek. Aztán eljött 1944. március 19-e, gyorsan megváltozott minden. A keret gonoszabb tagjainak megnőtt a hangja, szerencsére, hogy Teszár még nem volt ott és szerencse, hogy Pál szakaszvezető öngyilkos lett. De a légkör megváltozott, megfagyott. Egyik nap - 1944 nyarán - egy vasárnap reggel megjelentek a csendőrök és bennünket mindenestől, katonaládástól kiparancsoltak a barakk elé. Megkezdődött a hipis. A keret rendesebb tagjai eltűntek, a csendőrök mindent kiborittattak, órákat, jegygyűrűket, értéktárgyakat elvették, fényképeket, iratokat eltépték, mondván, hogy erre már úgysem lesz többé szükségünk. Szörnyű érzés volt. Mikor a csendőrök elmentek egyszerre megjelent a főhadnagy úr úgy csinálván, mint aki nem tud semmiről. Attól kezdve nem volt már közöttünk a régi viszony, az a véleményem, hogy neki ezt valahogy jelezni kellett volna és főleg ott lenni, csak a jelenléte visszatartó erő lett volna. Volt ennek a hipisnek másik oldala is. Másnap egyszerre megjelenik Alföldi őrmester, akivel egyáltalában semmiféle viszonyban nem voltam és hozza összeragasztva a széttépett esküvői fényképemet. Bizony jól esett. Api is engedett ezután a 48-ból, talán emberibb lett. Papp viszont elvesztette becsülésünket, ahogy utólag ki2 A visszaemlékező itt összekeveri az 1943. januári doni eseményeket („voronyezsi áttörés”) az egy évvel később történtekkel - B. Stenge Csaba.
