Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
Emlékezés a bánhidai munkatáborra 131 akkoriban csak egy-egy pizsama-ügy vagy éjjeli riadó formájában tört ki az ilyesmi, kint a Donnál vagy 1944 és 1945 fordulója körül viszont véres tombolással. Nem állítom, hogy egy-egy keretlegény csak vagy főleg osztálygyűlöletből kegyetlenke- dett, de valószínű, hogy ez is szerepet játszott. Még valami eszembe jut erről a barakk-jelenetről. A munkaszolgálatról szóló szabályzat nagy gonddal figyelmeztetett arra, hogy a muszosok „destruktív elemek” s kellő távolság tartandó tőlük. Nos Bánhidán nemcsak együtt meneteltünk a keret tagjaival, de egy barakkban aludtunk is. Vagyis, mint említettem, az ostobaságon felülemelkedett az észszerűség. Úgy vélem, az erőmű igazgatósága szemébe nevetett volna parancsnokságunknak, ha érvényesíteni akarta volna a munka során azt a „szigorú elkülönítést”. Őrzök egy tavi fényképet: mi éppen befejeztük az egyik cölöp beverését, készülünk a következőre, mellettünk álló utászkatonáink irányításával. Külön típust képviseltek a baj társak között a vidéki muszosok, akik a környező falvakból, illetve a frissen visszatért Csallóközből és Kárpátaljáról kerültek ide. Nézem az akkori fényképeket. Parasztarcok, legalábbis nekem annak tűnnek. Fel-felvil- lan a múltból egyik-másik: nagydarab hentes valamelyik községből. Legalább úgy ért a lóhoz, szekérhez, mint a faluról származó tisztesek, s ennek majd kint a fronton hasznát is veszi. Amikor századunk vonult vissza (hajói emlékszem, két szekér, vagyis országos jármű tartozott a felszerelésünkhöz), ők ültek a bakon. A keret ezeket a paraszt-zsidókat többre tartotta, mint a városiakat. (Egyébként ilyen értelmiség- ellenességet a felszabadulás után a Néphadsereg is megőrzött, magam voltam ennek tanúja 1951-ben és 53-ban, egy tartalékos tiszti tanfolyam résztvevőjeként). Minél közelebb volt valaki a földhöz és a szerszámokhoz, annál nagyobb volt a becsülete, s olyan körülmények között, mint amilyenek Bánhidán és a fronton uralkodtak, az ilyen emberek valóban jobban meg is állták a helyüket. Az eü.szobán Három barakkból, valamint latrinából és egy tótból állt a tábor. Az első barakkban az iroda, a raktár, a konyha, a cipész- és szabóműhely és futó kezelésekre az egészségügyi szoba. A másik kettőben aludtunk szalmazsákon, emeletes priccseken. Esténként vacsora és a takarodó között, amikor az ügyeletes tisztesnek is jobb dolga volt, mint bennünket piszkálni, eljött a beszélgetés ideje. A priccsen vagy a ládákon ülve folyt a szó. Közben a jó üzleti érzékkel megáldott vagy a haszonra ráutalt fiúk tálcán édességet, csomagolt csokoládét hordtak körbe. Ez is jelezte a századon belüli rétegződést: néhányan árultak, jó néhányan vásároltak, és akadt, akinek nem futotta erre. A koszt jó volt, talán a reggeli (híg kávé, kenyér, darab marmeládé) kevés a kemény munka megindításához, de az ebéd és vacsora elég. Úgy tudom, nem loptak el nyersanyagot, jó leveseket főztek, egyszerre sok húst raktak a kondérba, kitűnő volt a gulyás, a babfőzelék és valamilyen okból a mákos tészta. A ládán, jó időben a fü- vön ülve fogyasztottuk el csajkából. így étkeztem már korábban is, fiúkorom legszebb napjaiban, a cserkésztáborokban. Csak az édesség hiányzott ebből a menüből, ezt pótolták az esti árusok. Gondolom, előírásszerűén minden századnak volt élelmiszer raktára: így láttam Bácsszentivánon, kint Prosztórovban és ekként Bánhidán.
