Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
132 Emlékezés a bánhidai munkatáborra Nálunk, az első barakkban hatalmas fél marhák lógtak a kampókon. Dr. Kelen Endre, az egészségügyi szoba vezetője, állatorvos (de az emberekhez is értett) rendszeresen vizsgálta a húst, fogyasztható-e. S ha már ily részletesen foglalkozom a tábor életével, bevallom, míg gyerekkoromban utáltam a zöldbabfőzeléket, itt megszerettem. Miként szovjet hadifogságban az utolsó darabkáig megettem a halat, amire se előtte nem tudtam rá se nézni, se azóta. Egy év után az egészségügyi részlegre kerültem szanitécnek: továbbra is dolgoznom kellett, de vöröskeresztes karszalagot viseltem, szükség esetén a munkahelyen nyújtottam elsősegélyt vagy bekísértem a sérültet a barakkba. A legtöbb baj az ásóvágásokból eredt. Csúnya sérüléséket kezeltünk, az iszapos-véres sebet mindenekelőtt langyos szappanos vízbe áztattuk, ez megtisztította és fertőtlenítette. Aki súlyosabban megbetegedett, azt a falusi doktor kórházba vitette. Én magam sok mindent megtanultam a bánhidai egészségügyi szobán: ez a karszalag végig kísért 1947- ig, hazatérésemig. Nem tudtam szabadulni tőle, nem is akartam, sok hasznát is láttam. Valószínűleg ez mentette meg az életemet. Csaknem egy éve szovjet hadifogságban voltam, az 1944-ről 45-re forduló, kegyetlenül hideg télben egyetlen vékony pufajka, nadrág, kesztyűm nincs. Ekkor találkoztam dr. Rochlitz Károllyal: tekintélyes, befolyásos hadifogoly-orvosként dolgozott már itt, Kijev központi lágerében. Meglátott, megismerkedtünk, s elhelyeztetett egy altábor szovjet orvosa mellé, ahol éppen ilyen gyakorlatú ember hiányzott. Hadd köszönjem meg ezt itt a cserkészpróbáknak, a bánhidai egészségügyi szoba lakóinak, akik maguk közé vettek. És orvos barátomnak. Gyakran volt nagytakarítás a barakkban. A hadseregben és másutt, ahol sokan laknak együtt, megőrizték az aranyszabályt: egy-két hetenként mindent meg kell mozdítani. Ki a szalmazsákokkal az udvarra! Kirázni a lepedőt és a pokrócot és gyakran söpörni, szalmát cserélni. A most megtalált, korabeli hivatalos jelentés szerint tíznaponként 10-15 mázsa szalmát vételeztünk, ilyen időközökben cseréltünk, tömtünk. Ezzel is foglalkoztatni lehet a legénységet, amelynek nem tesz jót a pangás, a tétlenség. Egyébként helyesen követelték meg a tisztaságot, nálunk soha nem tört ki betegség járvány, tetvesség. Az olvasó nyilván folyamatosan csodálkozik, mennyi viszonylagos jót írok Bán- hidáról. Lehet, hogy ha valaki más róná ezeket a visszaemlékező sorokat, keserűbb hangot ütne meg, talán több harag pezsegne tintájában. Vérmérséklet dolga. Mindenkinek megvan a maga Bánhidája, de az alaptények szerintem azonosak. Én egyébként nem a bánhidai munkaszolgálatos tábor általános történetét írom, hanem e hely eseményeit a magam sorsának tükrében és az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Egyébként rendelkezésemre áll néhány bajtársam - igaz sokkal rövidebb - emlékezése. Ezeket is ide fogom iktatni. Magyarország német megszállásáig Horthy és Kállay lázasan kereste a nyugati kapcsolatokat, s ez érezhető volt a muszosok sorsán is. Utasították például a hadsereg illetékeseit: bánjanak emberségesen a hazai muszosokkal. 1943 márciusában megjelent egy rendelet, amely újra szabályozta a hátországban alkalmazott zsidó alakulatok munkás egyéneinek kezelését és a velük való bánásmódot. Eszerint ezekre az alakulatokra, általában a honvédségre előírt szabályzatok, rendeletek és utasítások a mérvadóak. Az új szabályok lényegében azt szögezték le, hogy sem az embertelen-
