Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
124 Emlékezés a bánhidai munkatáborra tunk - a pergőtűzről, amellyel az ellenség a folyókon hidat verő egységeket lövi. Az ilyen gyakorlat azonban békésebb körülmények között is alkalmat nyújt a legénység megtáncoltatására. Amíg megtanultam, hogyan kell csáklyázni, vagyis előre mozgatni a pontont, az éles vasperemtől combom véraláfutásokkal lett teli. A hídépítéshez szükséges gerendákat és pallókat futva kellett vinni, mert minél gyorsabban készül el a híd háború esetén, annál kevesebb az áldozat, és annál előbb kelhetnek át a csapatok. Később olvastam valahol, hogy inkább egy vödör izzadság a gyakorlótéren, mint egy csöpp vér a harctéren. De vajon bennünket éppen egy vödömyi izzadtság erejéig futtattak, vagy hosszabb ideig? Nem tudom. Az utásztudományra valóban nagy szükség volt a munkához. A pontonokon a tófenékből kiemelt iszapot is szállítottuk és ebből lapátoltuk ki a partra. Két ilyen ponton gerendákkal összekapcsolva, pallókkal kirakva egy hídtagot alkot. Az erőmű salakterén másfajta munka folyt: ott bent keresztény munkás és zsidó munkaszolgálatos egyaránt osztozott a pocsék feladaton. A salaktér fölötti rácson, amíg egy-egy rövid munkaszakasz tartott, a nagy forróságban megsült a krumpli. Úgy 1943-ra belejöttünk a munkába, és a nyári hónapokban a tavon egy szál fürdőgatyában dolgoztunk. Szerettem a ladikozást, ezt az ismeretemet később a Dunán és a Balatonon kamatoztathattam, amíg voltak olyan csónakok, amelyeket a hátsó peremen ülve egy evezővel hajt és kormányoz az ember. Ez az az idő, 1942 közepétől 1943 őszéig, amikor a kilengéseket tiltó nagybaczoni Nagy Vilmos a honvédelmi miniszter, az olaszok kiugranak a háborúból, s túl vagyunk a sztálingrádi csatán, Horthy Mikós kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök tapogatózik az angolszászoknál. Egy alkalommal két magas rangú tiszt látogatta meg a barakktábort. Suttogva terjedt a hír: a minisztériumból jöttek ellenőrizni, jól bánnak-e velünk. Valószínűleg elégedetten mentek el, mert Bánhidán nem voltak nagyobb bajok. Az erőmű nevében Péchy Pál másodigazgató nyilvános elismerő ünnepséget is rendezett, amelyen természetesen tisztjeink és a munkavezetők kaptak dicséretet, de mi is érthettünk a szóból. így történhetett, hogy amikor T. szakaszvezető ácskapoccsal megfenyegette, majdnem leütötte Keresztes Tibort, ő — ellentétben a legtöbb beijedt, száját kinyitni sem merő fiúval - kihallgatásra ment panaszával, ami a szolgálati szabályzat értelmében elvileg mindannyiunk jogában állt. És a szakaszvezető háromheti elzárást kapott. Nem sok példa volt akkoriban az ilyesmire, de előfordult. Sajnos, a németek bevonulása után sok tiszt, altiszt és tisztes, akit hasonló vagy ennél súlyosabb kilengésért felfüggesztettek vagy megbüntettek, kiszabadult. Visszamentek a munkásszázadhoz és fizettek. Nóta az élen Munkára zárt egységben vonultunk, egy-kettő, egy-kettő, olykor végig a falun, ilyenkor felhangzott a parancs: Nóta az élen! Kétségtelen, nótára jobban megy a menetelés: ’’Ugye fiúk, szép élet a katonaélet... Olykor, ha jól emlékszem, ordenáré szövegeket is énekeltettek velünk, feltehetően a bánhidaiak megbotránkoztatására, hogy azt mondja: „A tatai kuplerájban szól a zongora....” Azért a tataiban, mert ez a
