Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
I Emlékezés a bánhidai munkatáborra 125 város volt a szomszédban, egyébként mindenütt az országban más-más helységnévvel fújták ezt az indulót. Volt még egy menetelő nótánk, amelyre külön kitérek. így szólt: „Fenyő, fenyő, jaj de magas fenyő,/ Miért nincsen nálunk este kimenő./ Megtiltotta a főhadnagy úr / így talán a munkásszázad mégis rendet tanul./ Fenyő, fenyő, jaj de magas fenyő,/ Ezért nincsen nálunk este kimenő.” Volt esti kimenő a faluba. De, mint minden honvédszázadnál is, a parancsnokok játszottak vele, fegyelmező eszköznek (vagy kitolásnak) használták időleges eltiltását, engedélyezését. Különben én például nem látogathattam volna meg felsőgallai ismerőseimet, egy vasúti tiszt házaspárt, nem vásárolhattam volna Bíróék fűszer üzletében (fiuk velünk szolgált). Mi több, a negyvenkettőről negyvenháromra forduló télen a főhadnagy megengedte, hogy a hazulról lehozott lécekkel síelni menjünk a környékre. Általában századunk életének jellege a munka mellett katonás. S nem hiszem, hogy ezzel az országban egyedül álltunk volna, hiszen ilyen volt eleve a kmsz-szervezet. A honvédségbe beletagozódva zajlott életünk. A nóta az élen, vezényszó, a zárt rendben menetelés, az alaki gyakorlatok (melyeken minden újonc honvédnek is át kell esnie), a kimenő a faluba, az eltávozási lehetőség, ha nem is túl sűrűn, haza Budapestre. (Általában kevesebb eltávozást kaphattunk, mint a honvéd századok tagjai, hogy valami különbség azért legyen ebben is.) Maga az egyenruha is ezt jelezte. Főhadnagyunk a szolgálati szabályoknak megfelelően reggelenként kihallgatást tartott. Felsorakozott a szolgálat, panasz, gyengélkedés, eltávozás kérése. Megállt minden egyes előtt, tisztelgett, meghallgatta, tisztelgett, tovább lépett. Mögötte az írnok - Vasadi Pál (becenevén Bonzó) munkaszolgálatos - jegyezte utasításait. S itt ismét csak visszatérek arra a bizonyos „destruktív” jelzőre, a munkaszolgálat kitalálóinak távolságtartási tételére. A főhadnagy és Vasadi mintegy két és fél esztendőt együtt voltak a századirodán, a munka természetesen megkövetelte az együttműködést, s ez nekünk csak javunkra vált. Bonzó korrekten, jól dolgozott, anélkül, hogy bárki, bárhonnan ez ellen kifogást emelt, vagy a főhadnagy úr lelkét, tudatát ettől valami kár érte volna. (Lásd a „zsidó- törvényt”.) Csak a vége felé vetődött árnyék e viszonyra, ezt azonban majd elmondja maga Vasadi egy írásban, amelyet örököltem tőle, s később, a bajtársaim emlékezéseinek szánt fejezetbe iktatok. Messziről tehát egyáltalán nem különböztünk valamilyen igazi katonai egységtől. De 1942-ben ez a látvány megváltozott: egy szép napon a század eltávozást kapott. Ez egyszer a hír nem szerzett örömöt. Civil ruháért engedtek haza, a mundért leszedték rólunk. Eddig katonaruhában jártunk és dolgoztunk, de hogy az Istenért össze ne tévesszenek a rendes, becsületes jó magyar katonákkal, egyenruhánkon már hónapok óta sárga karszalag virított, a középkori sárga folt megalázó utóda, mely lábbal tapossa az emberi méltóságot, és nem ránk, hanem az akkori honvédségre hozott szégyent. Megelőztük az 1944-es sárga csillag rendeletet. így lehetett csak eltávozáskor hazajönni Pestre, s kötelező lett volna otthon is ekként járni. Hát a pályaudvarig, ahol katonai kirendeltség működött és ellenőrizték papijainkat, még viseltem. Aztán fütyültem sárga karszalaggal végigmenni a Baross utcán. Egyébként is, ha a vonat megállt Kelenföld előtt (gyakran utaztam egy-egy marhavagon peronján, attól függően, milyen szerelvény indult hamarabb Bánhidáról), szépen leugrottam, lefutottam
