Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
122 Emlékezés a bánhidai munkatáborra Ha egészében tekintem a két bánhidai évet - 1941 őszétől 1943 őszéig - olyan volt a sorsunk, amilyen egy szigorúan, de nem embertelenül kezelt honvédszázadnál lehetett. Arra a bizonyos értelmes munkára szükség volt. A bánhidai erőmű látta el Budapestet árammal, nem arra törekedtek tehát, hogy tönkretegyenek bennünket. Az volt a cél, hogy a bővítés készüljön el időre. Ez az erőmű érdeke, tisztjeinké is, akik lehet, kaptak külön juttatást a teljesítményért az igazgatóságtól. Nekünk is kijárt a kalóriapótlék. Nem emberi roncsokra volt tehát szükség, hanem a két kezünkre. S ez a józan belátás érvényesült gyakorlatilag a bánhidai tábor feloszlatásáig, 1944 végéig, a dunántúli halálmenetek megindulásáig. Odaérkezésünkkor a tó déli fele eredeti szépségében ringott: nádas, vízi madarak, békák, csík, kövér halak. Érintetlen természet. Csakhogy jött a parancs: a tavat meg kell nagyobbítani, a nádast kiirtani, a beton mólót meghosszabbítani, hogy az erőmű hűtővize nagyobb utat tehessen meg. A feladat: szádfallal elválasztani a tótól a nádast, kiszivattyúzni innen a vizet, a nádat kiirtani, az iszapot kiemelni, majd a fal eltüntetésével ezt a részt is elárasztani, a tavat ennyivel kibővíteni. Kasza és csille Megérkezve a századdal, tehát a húszas születésű, katonaköteles, velem együtt behívott bajtársaimmal 1941 vége felé kemény időknek néztünk elébe. A munka napi 12 óra hosszat tartott, 8 óra egyhuzamban, majd a bevonulás, pihenés, utána még 4. Eközben - mert katonáskodni is kellett - folyt az alaki kiképzés. Menetelés, hátra- arc és a többi figura a Kömyére vezető országúton. Itt kellett tovább tanulgatni az egyszerre lépést, a megállást és az indulást, a feküdjöt és a kúszást. Minden bizonnyal ugyanezt gyakorolták másutt a fegyveres szolgálatra behívott újoncok is. Kétféle munkában vettem részt ezen a télen, olyasmit tanultam meg, amit azelőtt nem tudtam: kaszálni és betonvasat hajlítani. Igen, kaszálni. Télen. Volt közöttünk olyan falusi fiú, a közeli községekből és a Felvidékről, akinek ez nem volt újdonság. Én ekkor fogtam először kaszanyelet, de hát vita nincs. Egy munkaszolgálatos egyébként is értsen mindenhez, sosem lehet tudni, mikor mi a jó. A szádfallal elválasztott rész, a nádas vize befagyott. Rámentünk a jégre és vágtuk a nádat, hogy ha kitavaszodik, ásóval kitermelhessük, mélyíthessük a medret. Megtanultam. Nem értem volna utol ugyan annak a dalnak a hősét, aki ezt mondta: „Vagyok olyan legény, mint te, vágok olyan rendet, mint te!” De azért haladtunk. A jég hol vastag, hol vékonyabb. Olykor beszakadt a lábunk alatt. Aki így járt, bemehetett a barakkba kapcát váltani. A betonvasat egy hideg hodályban hajlítottuk. Középen fűrészporos kályha igyekezett legalább egy-két méternyire felmelegíteni a levegőt. Testi-lelki jóbarátommá lett Szmuk Sándorral együtt dolgoztunk e minőségben. Ő maga kész energetikus mérnök volt már akkor, s legalább megtanulta, hogyan kell az erőművet szolgáló betoncölöpöket, pallókat, a pilótákat és padlókat készíteni. A betont a másik csoport öntötte. Készültünk a tavaszra. Amint kitavaszodott, nekiestünk a learatott nádasnak. Szivattyúink szorgalmasan szippantották a vizet, s végül maradt a tocsogó mocsár, helyenként éles, tűhegyes nádcsonkokkal és a gyökerekkel kétségbeesetten a talajba kapaszkodó torzsák-
