Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
Emlékezés a bánhidai munkatáborra 123 kai. Az emlékül maradt korabeli fényképeken is látszik, nehéz munka volt. Keskeny- vágányú iparvasúti síneket raktunk le a magas parton, töltéseken, fönt gördültek a csillék, mi lent lapáttal kiemeltünk egy-egy több kilós, nedves sár- és gyökéradagot, feldobtuk a csillébe. Ha megtelt eltolták, ahol lehetett motoros csörlő húzta. Hosszúnyelű kaparókkal kotortuk a csilléből a sarat, a kitermelt anyaggal feltöl- töttük a rézsűt. így készült a Centrál-tó máig álló új partja. Megadták a napi csillenormát, s vajon rossz néven vehető-e tőlünk, hogy ott csaltunk, ahol tudtunk? Akkor vettünk ki nem hivatalos pihenőt, amikor nem figyeltek oda. Legalábbis enyhítettünk az iramon. Veszélyhelyzet elmúltával szájról-szájra járt a jelszó: Hosszú Samu! Ha meghallotta egy tisztes, nem tudhatta mi ez, csak a műveltebb elemek értették a német szójátékot: langsam. Lassan. Ha hagytuk volna, talán egy nyár alatt újra ott ring előttünk a nádas. Ugyanezt mondta a munkavezetőség kissé bürokratikus nyelven fogalmazott jelentése, a tatabányai Helytörténeti Múzeumból 1988-ban kiásott dokumentum: „A tavasz beálltával a télen learatott nád újból előretört, és a munkálatok területén először is a kilátást akadályozta, különösen a kitűzési munkálatoknál, másodszor pedig a nádterület kitermelésénél jelentős térfogatot vett volna fel a kiszállított csillékben. Ezért a nádast levágtuk, június hó 11-ig 62 100 m2 területen. Ezen zöld és erősen leveles nádat kiszáradása után felperzseltük. A kitermelődő terület egy részén, a kerülő árok oldalán kb. 6 500 m2 területen még nem sikerült ezt a nádat levágnunk, mivel az ott dolgozó legénység 1 m-re az iszapba süllyedt, és ezen területen való mozgás a teljes víztelenítésig egyelőre lehetetlen.” Őszintén szólva elmosódott a kép, de a tatabányai dokumentumok arra is emlékeztetnek, hogy eközben voltak másfajta - nem a főtörzsőrmester vagy a szakaszvezető úr szórakozásaiból fakadó - izgalmas éjszakáink. A kerülő árok és munkahelyünk közötti töltést a tavaszi olvadás és esők állandóan veszélyeztették, tekintve, hogy az Által-ér volt zsilipjeit teljesen lezártuk, és minden vizet a kerülő ároknak kellett levezetnie. A kerülő árok 6 m3 mp-kénti vízmennyiséget nem igen tudott levezetni, és ezért a tópart túlsó végén, közvetlenül a szádfalazás mögött a kerülő árok töltését kénytelenek voltunk áttörni, hogy megakadályozzuk a víznek a munkahelyünkre való betörését, mely ugyan két ízben megtörtént, és ezen betörési helyeket szádfallal voltunk kénytelenek megerősíteni. Számos esetben kellett a munkásszázad legénységének éjjel a kerülő árok töltéséhez kivonulni, hogy a vízáttörést megakadályozza. Helyzetünket súlyosbította az a körülmény, hogy a felső zsilip felett elterülő völgyön keresztül futó Által-ér bal partja egészen alacsony volt és a felülről érkező víz kb. 500 méteres szakaszon a völgyön keresztül a munkahelyünkre zúdult. Ezért az ottani földtulajdonos belegyezésével a munkásszázad földgátakat húzott, hogy megakadályozza az Által-ér vízének e völgybe való bejutását. Ezen árvízmentési munkálatokra az Által-ér partján összesen 1179 munkanapot fordítottunk - hangzott a jelentés. A tavi munkához utászkiképzést kaptunk, másként nem tudtuk volna teljesíteni a feladatot. Megtanultuk, miként kell pontonhidat vagy keskeny gyors rohamhidat építeni, ladikozni, cölöpöt verni. Manapság, amikor a hadsereg gépekkel építi a hidakat, talán csak a hadtörténészek tudnak arról a hajtásról, keserves bajlódásról, amely az utászok osztályrésze volt. Nem szólva - ezzel Bánhidán természetesen nem találkoz-
